Irodalmi Szemle, 2006

2006/4 - Fried István: A (kelet-)közép-európai kultúra átstrukturálódása a XX. században (esszé)

A (kelet-)közép-európai kultúra átstrukturálódása a XX. században

rópai uniós csatlakozás révén szuverenitásának egy részéről lemondani kényszerülő közösség számára a merő hagyományőrzés mindig könnyen manipulálható jellegét értékelhetik föl.

Ahhoz, hogy a (kelet-)közép-európai kultúráról (így, egyes számban) beszélhessünk, mindenekelőtt annak az egykor, elsősorban az irodalomban alakot kapó koi- nénak általános megismerése volna szükséges, amely az egyes nemzeti irodalmakba rejtőzve élte búvópatakéletét, és amely a már létező fordítások ellenére sem kapta meg a regionális kulturális tudat (ön)szerveződésében megfelelő helyét. Ugyanakkor a po- likulturalitás és a pluralitás emlékezetének helyei sem utasíthatók a feledésbe. Annak ellenére sem, hogy a két világháború és az azokat követő évtizedek oly migrációt eredményeztek (nem is szólva a deportálásokról, vallások, népcsoportok megsemmisítésének akcióiról), amely(ek)nek végső következménye jelentős kulturális központok, „beszédmódok” teljes fölszámolódása lett, gondoljunk a szepességi és az erdélyi szászokra, a bukovinai zsidó közösségre stb. Ennélfogva számos helyen nemcsak a hajdani többnyelvűség szűnt meg, hanem az erősen hiányos történeti emlékezetbe szorult vissza a polifon kulturális emlékezet is. Az 1989-es, 1990-es fordulat csak részben hozta magával az önvizsgálat igényét, jóllehet ez az önvizsgálat az önismeret részeként a följebb említett kulturális emlékezetet a nemzeti tudatba iktathatta volna be, és megkönnyíthette volna az önértelmezésnek sosem könnyű munkáját. Aligha túlzás azt állítani, hogy a kultúrák (többes szám) átstrukturálása során nem problematizálódott eléggé a nemzeti történelem és történelemértelmezés monologicitása, teleologikus fölfogása, illetőleg nem kapott volna elég hangsúlyt a dialogicitásra törekvés. Ám az sem tagadható, hogy a (kelet-)közép-európai kultúra olykor vagy visszafelé irányuló utópiaként jelent meg, és nemcsak a történeti kutatásban, olykor a politológiában is, a társadalmi gondolkodásban pedig reflektálatlanul, monarchikus nosztalgia keretében, vagy - jobb esetben - a gazdasági törekvések függvényében, vagy - rosszabb esetben- alkalmi beszédek frázisaiban jelent meg.

Nem egy politológus régiónk országai politikusainak szemére veti, hogy csak rövid távú terveik vannak, nem képesek távlatosabb nemzeti stratégia kidolgozására. Ebbe nyilván beleértendő, hogy a nemzeti (különösen pedig a regionális) kulturális stratégiára vonatkozó elképzeléseik szintén hiányosak, ötlettelenek. A kultúra „finanszírozása” ki van téve a mindenkori pénzügyi politika „takarékossági” programjainak (ez mondható el az oktatásról is). Az utóbbi esztendők (kelet-)közép-európai kulturális sikerei pedig figyelmeztethetnék az illetékeseket, hogy a XIX-XX. század fordulójához hasonlóan ismét a régió szerzői gondolják újra a világban létezés fontos kérdéseit: a (kelet-)közép-európai kultúra lezáratlanságában, lezárhatatlanságában, állandósuló határhelyzetében szól hozzá a XX-XXI. század szorongást okozó problémáihoz. A kulturális polifónia a kultúrák átszövődéseiből születik, a régió polikulturális hagyományait strukturálja át, és a nyelvről meg a személyiségről való gondolkodás perspektívájába helyezi a saját és az idegen nem egymás ellenében, hanem kölcsönös egymásra hatásában mutatkozó együttesét. A sajátnak meg az idegennek ilyenfajta szemlélete egyes számban látja a (kelet-)közép-európai kultúrát.