Irodalmi Szemle, 2006

2006/4 - Fried István: A (kelet-)közép-európai kultúra átstrukturálódása a XX. században (esszé)

A (kelet-)közép-európai kultúra átstrukturálódása a XX. században

mus kétségbe vonta mind a többnyelvűségnek, mind a kultúrák egymást gazdagító együttesének életképességét. A különféle irredenta mozgalmak, a „risorgimento”-na- cionalizmusok a nációnál darwinizmust szegezték a német-osztrák és a magyar nacio- nál(darwin)izmussal szembe, a kultúrák részdiszciplináit (elsősorban a történettudományt, a színháztörténetet, részben az irodalomtudományt és a zenetörténetet) a nemzeti önelvűség tételes bizonyítására szorították, s a nemzeti történelem lényegéül a saját és az idegen örök harcát jelölték meg. A két világháború között és azután a területi átrendeződések következtében különféle szerepcserékre került sor, már ami a többség-kisebbség, a nemzeti állam és a nemzetiségek viszonyát illeti. Ennélfogva erősen változott a nemzeti (anyanyelvű) kultúrák szituáltsága, és lényegében hivatalos részről törlésjel alá helyezték mindazt, ami az egykori együttélésre emlékeztetett.

5/ A második világháborút követő újabb, hatalmi megfontolásoknak a leginkább (Kelet-)Közép-Európa esett áldozatul, így mindaz, ami összetevője volt (lehetett volna?) a (kelet-)közép-európai kultúrának. A marxizmusnak nevezett, voluntarista, sematizáló kultúrafelfogás ugyan kiiktatta a nacionalista szemléletet (ám messze nem mindenütt, kiváltképpen nem a kultúraelméletekből), ugyanakkor elhallgattatta a kom- paratisztikai kutatást, és legföljebb a kapcsolattörténet számára tett engedményeket, hogy a (kelet-)közép-európai és orosz érintkezések feltárását, az orosz és szovjet „hatások” jelentőségét elemezhessék és demonstrálják a kutatók.

6/ Ami a XIX. században a nemzeti mozgalmak során megvalósulni látszott: a nemzeti művészet és kultúra tézise, nemzeti klasszicizmusként beiktatása a nemzeti tudatba. Régiónkban a történeti festészet, szobrászat (a köztéri emlékművekkel a kultikusként tisztelt emlékhelyeken, köztereken), a nemzeti opera, a történelmi regény, a közéleti-politizáló líra, az imagológiailag szemlélt népköltészet meghatározott felfogása és mindezekből levont következtetés a nemzeti jelleget illetőleg akként öröklődött a huszadik századra, hogy egyfelől a változó politikai helyzetnek megfelelően formálódott, másfelől a nyelvi-nemzeti kultúrán belül is a polarizálást, a megosztódottsá- got eredményezte. A sajátba a reflektálatlanul elfogadott, iskolás-akadémiai örökség iktatódott, az idegenbe az a „szomszédos” kultúra, amelynek ellenében határozódott meg a saját, valamint az a nem hivatalos kultúrafelfogás, amely a kultúrát és a hagyományt (annak vélt vagy valódi „eredetiségét”) nem öröktől fogva adottnak, változatlannak vélte, hanem olyannak, amely alakul, amely teremtődik. Az 1989/90-es változások teret engedtek valamennyi, kultúrára vonatkozó nézetnek, egyiket-másikat azonban politikai kurzusok sajátították ki, sőt, pártpolitikai elgondolásoknak rendelték alá, olykor a politikai hatalom ideológiai megragadása érdekében „tematizálták”, így a tematizálás „hogyan”-ja lett problémává.

7/ Nem kitérőképpen, inkább a „hivatalos” és „nem hivatalos” történet- és kultúrafelfogás konfrontációjára hoznék egy irodalmi példát. Az Osztrák-Magyar Monarchiának mindkét világháborút követő megjelenítésében az egyik fő szólamot a „népek börtöne” jelzős szerkezet kölcsönözte. Történészek (de olykor irodalomtörténészek is) a régió történetét és a nemzetivé stilizált történetet a gyarmati és a félgyarmati kizsákmányolás elleni küzdelemként tárgyalták, így többek között igencsak történe-