Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - Duba Gyula: Katarakta (3.) (regényrészlet)
Katarakta (3.) ébredezik a nő. Elől-hátul lapos s mégis bögyösen viselkedik, harmatos rózsa és nyíló virág, bontakozó bimbó, lelkes írók és ábrándos költők ugyancsak elcsépelték az őt illető metaforákat. Megérdemelt csodálat - céltalan s nincs kiterjedése - illeti meg a férfi részéről.- Jobban látsz, bátyó...? - vizsgálja aggódva a viháncoló forgószél -, milyennek látsz... nézz meg jól...! - Fejét rázza s hosszú haja röpköd törékeny vállain, fájó látomást kelt a férfiben, sejti csak, ám nem biztos benne, hogyan is lehetne... ilyen lehetett ő...!- Látom, milyen szép vagy... - válaszolja nyugodtan, ámulva magában, elragadtatva, melyet nem mutat, csak részben szól a lánykának, nagyobb részt a látomásnak -, helyes vagy, kis betyár... - mosolyog, s kedvtelve nézi Borit, hogy a másikat lássa, őt...!- Klassz, amit mondasz... - ragyog és csillog -, ugyan, bátyó, ne rajongj...! Aztán már csak a szemét nézi, valahonnan ismeri a meleg ragyogást, régen találkozhatott vele, fénye és melegsége benne él s érzi a mögötte remegő odaadást és kedves ragaszkodást, a hívó közelséget, mely vonzza és csábítja őt, alig rejtőzve kínálja fel magát. Nem tudja mire vélni érzését, majd megérti és beleremeg, az asz- szony szeme a régi időkből, mikor megismerte, s méginkább, amikor még nem ismerhette, amikor távol éltek egymástól és nem tudtak egymásról, bakfis korában ő lehetett ilyen. Mikor még csak készült az életre, s már sejtette, hogy egyszer majd találkozik valakivel, akinek a társa lesz. Megrendítette a felismerés, elámítja, hogy beledermed, s csak nézi megrendültén és elámulva Borit, megfogná a kezét, hogy magához ölelje, de nem teheti, s az csak mosolyog, fölényesen s kihívóan nevet, majd azt mondja önkéntelen, ösztönös és magabiztos női fölénnyel:-Tetszem neked...? Jól megnéztél, bátyó...?! Nem tud mit mondani, valamit motyog, megfoghatatlan sajnálkozás, valamiféle oktalan bánat fogja el, bús ráébredés, hogy egy érzés örökre elmúlik életéből. Talán nem is volt, de lehetett volna, szépség, amiről tudott, de soha nem ismert meg s mégis a magáénak hitte. S ugyanakkor örömöt és újjongást érzett, hogy talán mégsem múlt el egészen, hiszen itt van előtte, egészen hasonló, bár sosem az övé, de közel lesz hozzá, nézheti, megsimogathatja és babusgathatja, talán magához is ölelheti, bár nem érezheti magához tartozónak, övének, olyan lesz életében, mint a lidérc- fény, messziről csábítja, s amikor beéri, kiderül, hogy csak játszott vele. De közben azt is látta, hogy a lányka más is, mint hinné, idegen vonásként tiszta és ragyogó, nemcsak érintetlen, hanem érinthetetlen is, igen az arcéle is, már az egykori fürdőzésnél megállapította, a profilja is az asszonyé, valóban ilyen lehetett. Barát doktor varázslatos tűzgömbje visszatérítette számára az időt, megismételteti vele a jelenségeket. S amikor gondolataiban eddig jutott, bár alig tudta kinyögni, kissé rekedt hangon azt mondja még:- Szép vagy, de azért... ne bízd el magad, mert az önteltség a legszebb nőt is kiállhatatlan banyává teszi... légy hozzám kedves, kis boszorkány!
