Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - Duba Gyula: Katarakta (3.) (regényrészlet)
Katarakta (3.) elmélyülnek. Tudatosan, pontosabban megfigyelheti a lézerpenge finom munkáját és az ultrahangkalapács néma kopácsolását, a mennyeihez hasonló fények hullámzását, majd a szürke ködök ritkulását s az engedékeny dolgokat, a nagylelkű valóság megújulását, az idő kegyelmét, mellyel visszaadja a tárgyak vonalait és a jelenségek színét. A látvány szinte fontosabb lesz, mint a gondolat. Maga a tény, hogy Dana neve mögött már három futballcsapat rovásai sorakoznak s ő már messziről látja és könnyen megszámolhatja, lényegesebb bármily okos gondolatnál. Például, hogy az idő visszatérésének szóképe mily mélyértelmű és kifejező metafora! Már- már úgy tűnik fel, a gondolat csupán feltételezés, de a látvány a valóság! A próbák értelme fokozódik, a hunyorintások és kacsintások, a látáspróbák és szemcserék jelentésben gyarapodnak; mindketten belenéztetek a tűzgömbbe, gondol szemeire, lássuk hát...! Ki hinné, milyen gyermeteg a meglett férfi, amikor bajban van, s valahogy kikecmereg belőle. A jobb szem jól lát, a bal még kevésbé, a kettő együtt: savószín világ. A jobbal nézve kifényesedik, a ballal bámulva finoman ködbe vész. Kora tavaszi hajnal vagy inkább reggel, amikor a ködöket párának véljük, áttetsző és puha illatú, mégis tompa fényű lepelnek. Mint a háremhölgyek fátylai, küldetésük, hogy némileg a színeket és formákat, a látvány élő gazdagságát még inkább kiemeljék. Kissé pontatlanul látva, képzeletünk a látványhoz teszi a hiányzó részleteket. A pointilista festők is erre építenek. Képzeletünk nagylelkű és jótékony varázsló, összeköti, mintegy egybemossa a különbségeket, kiegészíti a formákat és árnyalatokat. így lesz a szem a képzelet adósa, s a fantázia a látás hűbérese! A bal szem élettere bizony még álmos szürkület. Szinte érzi nyirkos hűvösségét, komor világában dér és fagy lakik. Mily ellentétek, csak a csoda segíthet! Szerencséjére nem kell sokáig várni rá. Apropo, szerencse! Két mostohafivér, a végzet és véletlen tejtestvé- re. Néha őszintén megrendülünk: legfontosabb fogalmaink mintha a semmiben kószálnának! Visszatérve a férfi gondjaihoz, megállapíthatjuk, hogy apró remegés kel a kusza ködfátylak mögött, hasznos mozgolódás indul, a két szemmel nézés és közös látás furcsa homálya mélyén derengeni kezd valami ritka fény, nem egyenletesen, ahogy felszáll a köd, hanem ahogy ritkulni kezd. A férfi úgy véli, kozmikus jelenséget él át. Szervezete a természetet utánozza. Mi más ez, ha nem valamiféle pompás újjászületés? S felismerésekre kényszerül: a végtelennel úgy ismerkedünk, hogy meglátjuk és néven nevezzük apró részleteit, feltárjuk rejtett összefüggéseit, leleplezzük parányi titkos elemeit. Ám azért végtelen, hogy a végére sosem érhetünk! Az író pedig, figyelve és elbeszélve metamorfózisát, elemében érezheti magát. Vígan ficánkolhat a kozmikus jelrendszer hullámverésében. Mily pompás ellentétpárok, mennyi véglet! Mi más éltetné az írói képzeletet? A látszólag összebékíthetetlen ellentétek természetes együttélése, az egymásnak feszülő dilemmák mozgalmas harmóniája! Ahogy a szív és agy, test és lélek, érzet és tudat, a jó és rossz, a gonoszság és erény farkasszemet néznek, a bűn és bűnhődés mechanizmusa, öröm és bánat dialektikája; ihaj,csuhaj, ujjong az író, míg ezek vannak, sosem vész el az idő! Oly mindennapi dolgok, hogy közönségesen ügyet sem vetünk rájuk.
