Irodalmi Szemle, 2006
2006/1 - Peter Bilý: Szexodus (Részlet A szentség démona című regényből)
Peter Bilÿ- Csao! Búcsúzóul mindkét oldalról megcsókolta az arcomat. Aztán megfordult, és elindult a Plaza de Platerías felé. A nedves járdán a víz a magas szárú csizmája a- latt hangosan cuppogott, mégis olyan elegáns volt a járása, hogy észre sem vettem, hogy mozdulatlanul állok, és szájtátva bámulok utána. * * * Gerardot is aznap ismertem meg, amikor Esthert. S ez nem volt véletlen. Az özvegyhez címzett bárban csak néhány vendég üldögélt, a homályos termekben, eltakarva még a falakon lógó, nem túl sikeres fekete-fehér képeket is, vágni lehetett a cigarettafüstöt. Egy magas széken ültem a bárpult mellett, s száraz bort iszogattam, amikor megszólalt mellettem egy hosszú hajú ismeretlen: - Szeretnék veled lenni... Semmi gondom a homoszexuálisokkal, de nem szeretem a buzeránsokat. Ezért megpróbáltam nem észrevenni őt.- Ne nézz olyan hülyén, nem vagyok meleg - szólalt meg ismét. Elmosolyodott, de ez nem utalt semmi hátsó szándékra, s a kezét nyújtotta: - Gerardo. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de végül én is kezet nyújtottam neki: Pedro. Beszélgetni kezdtünk. Gerardo humora arra az időre emlékeztetett, amikor felöntöttem a garatra a kolostorban, s hülyeségek egész sorát hordtuk össze a testvéreimmel. Gerard iróniájának egyik alapköve volt az az őszinte meggyőződése, hogy zseniális író vagyok, író, aki nem ír, mert a legjobb művek azok, amelyeket nem rontanak el azzal, hogy papírra vetnek írói. Az írókat nem érdekli az irodalom. Az, amit megírnak, csak másodrangú. A művészi lét alapja a művész kalandos útja az egocentrizmusa felé. A történet, a stílus, a szintaxis, a művészi eszközök mind-mind csak a siker iránti olthatatlan vágyat szolgálja. Állítólag ezért akart Gerardo velem lenni. A benyomás kedvéért, ami belőlem a környezetem felé árad: hogy semmi más nem érdekel önmagamon kívül. Alkotó vagyok, aki meg van átkozva a saját egojával? A legjobb könyv, amit soha nem írsz meg. Gerardo olyan gyorsan hadart, hogy alig tudtam követni. S még gyorsabban ivott. Amikor a beszélgetésünk folyamán eljutottunk Shakespeare cinizmusáig, akkor a szeme egy más világ felszínén úszott. A nyelve akadozott, s hogy jobban megértsem, egyre hangosabban kezdett el beszélni. Amikor a hangja már az elvi- selhetetlenség határához ért, a csapos figyelmeztette, hogy vegyen vissza belőle. A legrosszabb pillanatban taposott bele Gerardo érzékeny önáltatásába. Gerardo elvörösödött, a homloka összerándult, tekintete vérben úszott és a kezét ökölbe szorította. Úgy tűnt, hogy bármelyik pillanatban kirobbanhat, s nekiugorva a csaposnak, azt apró, véres darabokra szaggatja. Elrugaszkodott a pulttól, s a bár közepe felé tartott. Egy pillanat múlva már egy asztalnál állott, amely mellett egy magába mélyedt párocska üldögélt - az e
