Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - Duba Gyula: Katarakta (3.) (regényrészlet)
Katarakta (3.) szonynál és a galamboknál! Capek szociális tömeglényeknek látja őket, s nem talál bennük egyéni vonást. Bohumil Hrabal úr viszont érdekes adalékkal járul hozzá a kérdés tisztaságához, nevezetesen a budeci galambtemetőről tudósít! Áprilkához, az amerikai lányhoz, kései szerelméhez írt levelében, mely nyomtatásban - tőle vagy a szerkesztőtől - a Nyilvános öngyilkosság címet kapja, leírja, mint vitte el a fiatal olasz restaurátort, aki Prágából nősült, hogyan hívta meg a budeci kápolnába, hogy lássa, amiről ő már régen tudott! Nevezetesen a kápolna kupolájába, ahol, mint írja, „galambnemzedékek százainak elporladt és porladó csontjai nyugodnak, a galambok mindig megérzik, hogy eljött az idejük, és abba a kupolába repülnek be meghalni, több évszázadnyi van ott belőlük, legalul már csak humusz, guanó, és abban a kerek kupolában a galambnemzedékek plusquamperfektumára az imperfektu- mon át a tavalyi év galambtollai és csontjai rétegeződnek...” A fentiek igazi értelme abban rejlik, hogy idéznünk kell hozzá még néhány sort az írás elejéről, ahol is Bohousek megvallja Aprilkának, hogy „én most elértem az üresség igazi, de igazi felső fokát, és olyan, de olyan egyedül vagyok, voltaképpen magánzárkában sínylődöm és gúzsba vagyok kötve, és már nem az időben élek, hanem csakis és kizárólag a térben, amitől rémüldözöm és borzadom...” A budeci kupola leírása után néhány sorral pedig arról értesülünk, hogy „annyira megöregedtem, hogy a gyerekkori emlékeimből élek és töltekezem, ezek az én rétegeim valahogy fordított sorrendben halmozódtak egymásra, mint abban a budeci galambszarkofágban, elég behunynom a szemem, és máris visszatérek a kezdet kezdetéhez, Zidenicébe...” A galambtemetők képe közép-európai szimbólum lehetne. Jellegtelen, szociális ösztönlények, gyanútlan buta áldozatok a világítóudvarban, történelmi temetke- zőhelyeik guanórétegeit alkotják, minden téren kiszolgáltatottjai végzetüknek. Városi galambok. De hogy lehet, hogy a velencei Márk tér galambjai a világhír dicsőségében fiirdenek, turisták hordái dédelgetik őket? Bár róluk is olvastam, hogy guanójuk rombolja a történelmi épületeket, s gyakran kibírhatatlanul szemtelenek, míg a mi galambjaink arról lennének híresek, hogy tudatosan keresnek maguknak temet- kezőhelyet? Vagy az írói tudat rejtélyeket szimatoló szenvedélye tenne ilyen megkülönböztetéseket? Netán mindez a közép-európai minoritások megszeppent szellemének sugallata?! Hrabal néha úgy említi a közép-európai térségeket, mint valamiféle átokföldjét, a történelmi sors állította csapdaként a visegrádi régiót, ahol a népek közös lehengereltségük kába állapotában időnként nagy igyekezettel morogják meg egymást, és egymás által okozott sebeiket nyalogatva testben-lélekben össze- össze csapnak. így aztán a nagy kataklizmák romboló viharai méginkább megtépázzák őket! Amely óriási hercehurcáknak és kisebb méretű, helyi arányaiban körülhatároltabb csetepatéknak a keserű levét leginkább a minoritásokkal itatják meg! Ám Hrabal úr is teljességükben érzi és éli a térségben otthonos keserűségeket. Az „üresség igazi, de igazi fokáról” is beszámol, melyet kiscicáit gondozva é- rez, s hogy nem is az időben, csak a „térben” él, oly egyedüllétben, amely már-már magánzárkának nevezhető. Legszívesebben azt mondanám: megértlek, Bohousek,
