Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - Duba Gyula: Katarakta (3.) (regényrészlet)
Duba Gyula magam is így vagyok! Dermesztő a lakásban az üresség, mióta az asszony itt hagyott. Mióta nem látom őt, ahogy ebédet főz a konyhában, az írás gályarabsággá változott. Kín, hogy nem jön a dolgozóba szó nélkül megöntözni a királypálmát, rám néz és ujját a szájára teszi, csitt, nem zavarlak, s halkan kimegy. Az ajtót nem csukja be maga után, tudja, hogy látni szeretem, ahogy tesz-vesz a konyhában, edényekkel csörömpöl időnként, főzőeszközökkel motoz. Hiánya betölthetetlen, bálványként nehezedik rám, agyonnyomni készül. Rádöbbent, hogy az asszony nem mellettem élt, valamiféle közvetlen és érzésteli, bár semlegesnek is felfogható távolságban, hanem bennem, mintegy fiziológiai lényem és szellemi énem részeként. Urnája is azért hatott rám oly könyörtelen bizonyossággal és kegyetlen véglegességgel, mert igazolta, hogy távozásával bennem veszett el valami, egy - talán legfontosabb- részem! Erről brutális, valószínűleg túlfeszített, ezért talán igaztalan, ám mélyen átérzett gondolataim támadnak. Az ember elveszített jobb kezét a ballal helyettesítheti. Amputált lába helyett műlábat készítenek. A katarakta által elhomályosult jobb szemét pótolhatja, hogy a ballal kielégítően lát. De amikor a bensőjéből vész el a lényeg, tehetetlenné válik a hiánnyal szemben, s a keletkezett űr elnyelheti! A férfi is kibúvót keres. Pótszert a hiányra, menekülést az ürességből. Elviselhető megoldást. Ravasz s inkább álmegoldást, mint valódit. Találhatna is. Az u- tat jelző nyíl az alkohol irányába mutat. Tudja régtől, a bor vonzó és oldó erejét korán megismerte. Tapasztalta magányt oszlató bűvöletét, amikor a hiány ürességét kellemes benső zsongás és lenge árnyak oszlatják. Mikor rokon lelkű társak közt feltámadnak az emlékezés és bensőséges egyetértés gyönyörű ajándékai, Hrabal úr is módfelett kedvelte őket. A férfi szívesen maradna a Vincellérhez címzett borozóban, kedélyeskedve élvezné a hiánytól való szabadulás örömét, az oldódó helyzet ajándékát, de az alkotó ösztönök fegyelmével rászólok: elég, munkában és fegyelemben kell élni, ö így szeretné...! Aztán eszébe juttatom Bohumil Hrabal útjának végső, lehajló ágát, amikor 1997. február 3-án délután 14 óra 10 perckor a prágai Bulovka kórház ortopédklinikájának ötödik emeleti ablakában megetette a galambokat, majd egyensúlyát veszítve kizuhant és minden út eltorlaszolódott előtte, a- mely a holnap felé vezethetett... életága földet ért... 6. „Szeme a régi időkből” Barát doktor csodatévő műhelyébe igyekszik. Jobb szeméről néhány napja levették a kötést. Mintha tejüvegen nézné a világot. Olyan sűrű és tömött a szürkeség, mint a legtökéletesebb téli köd. A helyzet javul, ha mindkét szemével néz. Az Öreg híd irányából kicsinynek tűnő motoroshajó, tengerész nyelven „remorkér” tol Bécs felé egy böhöm uszályt. A motoros lepedőnyi kékesszürke fűstgomolyokat pöfög és szárazon köhécsel, mintha erői végét járnák, de nem enged. Az uszály lapos orra magas hullámban tolja maga elől, taszítja útjából a folyót, makacsul közeledik. Bal szemével jól látja, beér a híd alá és elfogy alatta, ha a jobbal nézi, nincs már hajó,
