Irodalmi Szemle, 2006

2006/4 - Duba Gyula: Katarakta (3.) (regényrészlet)

Duba Gyula

Katarakta (3.)

(Részlet Az élet lehajló ága című, készülő regényből)

5. ,,Ő így szeretné”

Amíg az urna az ebédlőben a kredencen állt, mellette az asszony fényképe s vázában friss virág, meghatározta a lakás világát, belső terének hangulatát. Lehetetlen megkerülni, nem venni tudomásul, hogy ott van. Felejteni sem lehet, a lakás légkörében él. A falakban, a bútorokban, melyeket évente egyszer, néha többször Renovával, finom tisztítószerrel törölt át, konzerválja felületüket, hogy szépen csillogjanak, s a gondoskodás jeleit viseljék. S amikor az urnára esett a pillantásom, úgy éreztem, mintha soha nem ment volna el. Vannak felfoghatatlan és megérthetetlen dolgok, a halál is ilyen! Tudomásul vesszük, mert kénytelenek vagyunk, ám megérteni és azonosulni vele lehetetlen! Ahogy a születés csodáját vesszük tudomásul, rejtélyén nem is gondolkodva, úgy sem fognánk fel ésszel teljes mélységében, a halállal együtt titok marad. Sokat tudunk mindkettőről, de spirituális értelmük, mély lényegük felfoghatatlan marad. Létünk törvénye lenne? Életünk alaptörvényei megismerhetetlenek? Sejtéssel közelíthetők csupán, hittel azonosulhatunk velük, akár a teremtő kilétével?! Akihez utolsó idejében az asszony is fordult, amikor megsejtette a halált...?

Urnája értette meg velem, hogy megsejthette! Az ókori formájú edényben meg- zörrenő, ismeretlen anyag, hamuvá, földdé vált szövetek és csonttörmelékek?, földöntúli nyelven, közvetve, ám érthetően adták tudtomra, hogy már életében érezhette a halált. Ahogy talán mindannyiunk, bár nem tudunk róla, ő azonban kétségtelenül tudott. Legkésőbb azon az éjszakán bizonyosodott meg felőle, amikor a mentők elvitték hálóingében, szó nélkül rohanva, s másnap az állami kórház főorvosa azt mondta: asz- szonyom, ön újból megszületett..! Azután ennek a tudatában élt, a galambokról is e- zért mondta, a világítóudvarban lakik az elmúlás! Ismerte, amit mi csak sejtünk. A halál az idő rokona, sőt talán testvére lehet. Felfogjuk tényét, de idejét nem tudjuk. Belepusztulnánk, ha sejtenénk. Eszünket veszítenénk a várakozásban, beleőrülnénk. O sejthette az idő múlásában, de nem beszélt róla, várta s tagadta egyben.

De az urna arra is rádöbbentett, amit korábban csak sejthettem, hogy az írást is a halál tudata befolyásolja! Az élet drámaiságának hátterében az elmúlás ténye áll! Az élet tragédiája a halál. A születés értékét a távozás elkerülhetetlensége alapozza meg. Tudta ezt a középkor végén egy Shakespeare Vilmos nevű angol komédiás, hullanak is színpadán a hősök, mint az őszi legyek! Maradjunk azonban az asz-