Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - Illyés Gyula: Bartók (vers)
Illyés Gyula volt törvény abban, hogy éppen e nép lelke mélyéből, ahová leszálltál, hogy épp e mélység még szűk bányatorka hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl a hideg-rideg óriás terembe, melynek csillárjai a csillagok? Bánatomat sérti, ki léha vigaszt húz a fülembe; anyánk a halott - a búcsúzét ne kuplé-dal zengje; hazák vesztek el - ki meri siratni verkli futamokkal? Van-e remény még emberi fajunkban? - ha ez a gond s némán küzd már az ész, te szólalj, szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész, hogy - mégis! - okunk van remélni s élni! S jogunk van- hisz halandók s életadók vagyunk - mindazzal szembenézni, mit elkerülni úgysem tudhatunk. Mert növeli, ki elfödi a bajt, Lehetett, de már nem lehet, hogy befogott füllel és eltakart szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg s majd szidjanak: nem segítettetek! Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded, mi neked fölfedetett, a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt - te bennünket növesztel, azzal, hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk. Ez — ez vigasztal! Beh más beszéd ez! Emberi, nem hamis! A joggal erőt ad a legzordabbhoz is: a kétségbeeséshez. Köszönet érte, az erőért a győzelem-vevéshez a poklon is. lm, a vég, mely előre visz.
