Irodalmi Szemle, 2006
2006/3 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Tóth László: Magyarok Szlovákiában 1989-2004
KÖNYVRŐL KÖNYVRE A kötet céljait, kiinduló pontjait, tartalmi és szerkezeti jellegzetességeit tekintve leszögezhetjük továbbá, hogy ez az első olyan, a (cseh)szlovákiai magyarság életéről, helyzetéről átfogó és érvényes képet nyújtani kívánó összefoglaló, melyhez - s dolgozatai létrejöttéhez is - egy legális, bár költségvetési támogatás nélkül működő szlovákiai magyar tudományos szerveződés, a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet ad intézményi hátteret, ami önmagában is történeti jelentőségűvé teszi e vállalkozást. A könyv megálmodói, szerkesztői az adott témakörökben és szakterületeken a legjelesebb szlovákiai magyar kutatókat fogták munkára: a könyv huszonhat szerzője közt - esetenként a névalakokból következtetve - négy szlovák (Jaroslav Kiing, Karol Morvay, Šimona Ondrášová és Peter Pažitný), egy pedig magyarországi kutató (Hamberger Judit), a többiek - huszonegyen (tehát több mint négyötödük) - szlovákiai magyar (Szarka Lászlót természetesen annak vesszük). Sokan közülük mind szlovák, mind nemzetközi viszonylatban is ismert kutatók, szakemberek, s zömmel azt a nemzedéket képviselik, amely ilyen-olyan formában s tevékenységi körrel vagy közvetlen részese volt az 1980-as évek de- mokratizációs folyamatainak s ily módon - ki közvetett, ki közvetlen - előkészítője, netán éppen részvevője az 1989-es hatalom- s az ekkor induló rendszerváltásnak. (Ide is vonatkozik Tóth Károly alapvető megállapítása, mely szerint „az értelmiségi és »politikai elit«, amely később mozgatórugója volt a változásoknak, valamelyik szerveződésben már a nyolcvanas években jelen volt”.) A kötet három legidősebb szerzője: László Béla (64 év), Varga Sándor (62 év) és Grencel Lajos (56 év); a szerzők átlagéletkora: 45,76 év, hárman (Jaroslav Kiing, Šimona Ondrášová és Peter Pažitný) még harminc alattiak. Zömmel a szlovákiai magyar tudományosság derékhadához tartoznak tehát, mely tény egyúttal is reményt adhat, hogy szakmai pályafutásuk csúcsai - minden eddigi, adott esetben nemzetközi összehasonlításban is jelentős eredményeik ellenére - még előttük vannak. Tulajdonképpen ez azt is jelentheti, hogy az 1989-ig csak erősen korlátozott értelemben említhető, az önszerveződésnek és önartikulálásnak minden legális és saját intézményi háttér nélkül csupán műkedvelő, amatőr elszántsággal élni tudó, s az adott közösség egyik legteljesebbé válhatott műveltségterülete és központi formája - ahogy Kósa László minősíti egy helyütt a szlovákiai magyar irodalmat - keretei közé és fórumaira, mintegy albérletbe szorított vagy a legjobb esetben is a tudománynépszerűsítés területére száműzött (cseh)szlovákiai magyar tudományosság végre szabadon, s legális intézményi keretek közt szervezni kezdheti önmagát, s egyre akadálytalanab- bul elláthatja azokat a funkciókat, melyeket egy adott közösség tudományos prezentációjának egyrészt a szóban forgó közösség felé, másrészt viszont a szűkebb- tágabb nemzetközi környezet felé is - e közösség érdekében - el kell látnia (a szű- kebb alatt itt a Bárdi Nándor által a „nyelvország”-„államország” dichotómiával lefedhető magyarországi, illetve szlovákiai környezetet, a tágabb alatt pedig az európait értem). A kötet illusztris és szakmailag hiteles szerzőgárdáját, illetve magát a tarta
