Irodalmi Szemle, 2006
2006/3 - SZEMTŐL SZEMBEN - Duba Gyula: Katarakta (2.) (Fejezetek Az élet lehajló ága című regényből)
Duba Gyula gadja el, ennek ellenére halad feléje töretlenül és kivédhetetlenül. S végül a derekában minden nyilallás s combjában minden görcs, váratlan lépés, melybe belesaj- dul a gerince, s az emelés, mely ellen csigolyái sikítva tiltakoznak, immár szinte minden a meghatározhatatlan és kiismerhetetlen cél felé vezet... Az ismeretlen mindig titokzatos, s a kiszámíthatatlan rejtélyes, a metafizika nyelvén hit kérdése, s amiben hiszünk, rendszerint kimondhatatlan, nincs rá pontos szó és érzékletes fogalom, mert ha azt mondjuk, a felvázolt folyamat egyenesen az elmúlás felé vezet, talán megfogalmaztuk a végét, de a folyamatáról keveset mondtunk s végcélját sem szívesen fogadnánk el! Miért nem erről beszéltek a gondolkodók, miért nem erről írtok, írók? Festők, örökítsétek meg vásznaitokon a viszkető hátát az ajtófélfához dörgölő, szobrászok bontságok ki nyers kősziklából a derekát tapogató idős embert! Fényképészek, kapjátok le lencsétekkel a haldokló utolsó előtti és utolsó pillanatát! Örökítsétek meg, ahogy a lélek elhagyja az embert! Kedvelitek, tudom, az öregséget, művészi érzékkel fényképezitek a tragikus vénséget, a ráncok barázdálta, sors által megtört borostás arc hálás témátok, hitelesen tükrözi a beteljesedő időt. Igazi győzelmetek azonban az lehetne, ha a meggyötört külső mögött a rémülten várakozó lelket, az ismeretlentől borzadó ösztönöket is lencsevégre kapnátok. Művészek, az élet minden megjelenési formája érdekel. Nyomon követitek a szerelem felöltözött és ruhátlan változatait, a fiatal testek gyönyörű erőjátékait úgyszintén. Az írók lelkendezve ecsetelik, ahogy két érintetlen test és naiv lélek egymásra talál az első ölelésben. Kilesik és feltárják, mint szeretkeznek a tapasztalt, szenvedélyükbe feledkezett párok, némi malíciával felidézik, ahogy a rutinos szoknyavadász elcsábítja a férjét szerető, ám kíváncsi fiatalasszonyt, akit a másság, a változatosság vonzása megérintett s néhány rövid boldog vagy boldogtalan órára elveszíti a fejét. Bizony a regények bőven szólnak különféle, gyakran abszurd háromszögekről, magáról a gyönyörről, csalásokról, hűtlenségről és kielégíthetetlen vágyakról, nyomukban járó szenvedésről és bosszúról, ám annál kevésbé figyelnek fel rá, egy i- dős pár miért fogja az utcán egymás kezét. A művészet az életerőkre figyel, az érzések szépségére és a szenvedélyek tombolására, sokkal kevésbé az energiák gyöngülésére, az érzések és vágyak kallódására, az idő múlásával járó sivárosodásra és a magány keltette hiány kelepcéire, a létbeli elszegényedésre és kiüresedésre. Vennétek észre, amikor az emberre mázsányi súlyával rátelepszik, bálványként maga alá gyűri, nem is a társadalmi, hanem a lelki magány! Amikor az egyedüllét érzése, a hiány szinte kozmikus méretű sejtelme végcélja felé tart, mikor az emberben gyökeret ver és fészkelődve helyet keres, markánsan s szinte fájóan önmagára vonatkoztatva a befejeződés látomása, nem is látomása, hiszen nincsen formája és nem anyagiasul, hanem spirituális matériaként, mintegy transzcendentális tényként az elmúlás tudatosulása, valamiféle befejeződés valóságának az előszele. Miért nem foglalkoztok, írók, kíváncsibban a jelenséggel, ahogy az emberbe habozva, ám folyamatosan beköltözik és tartós otthonra talál a halál?! Tudom, az élet szép
