Irodalmi Szemle, 2006
2006/3 - OLASZORSZÁGI HUMANISTA KÖLTŐK VERSEIBŐL (2) - Jacopo Sannazaro (1458-1530) (Ninához, Venusról és Junóról, Marino Caeacciolóhoz)
Olaszországi humanista költők verseiből (2) ám mint hitves a drága férjurának, mint egy lány fiatal szerelmesének. Tetszik, hogyha a csók időigényes, hogy vágyam ne lohadjon el sietve. Nem csókolgatom én a néma márványt, istennők, Nina, tarka ajka sem vonz, vágyom nyelvedet én a számba venni, nedves ajkaimon bedugva nyalni, megszopdosni, harapni gyönge-lágyan, úgy csókolni akár galamb, ha csókol, lágy játékba merülve szórakozni, s kéjjel nyögni, nyöszögni és szuszogni. Édesebb ez a csók a hyblabéli méznél, s mint a sicul vidéki nádméz, ily csók adja csupán a drága nektárt, ily csók ambroziás zamattal önt el. Ezt ha megkapom és, ha hagyni mernéd, hogy játsszon kezem egyre kebleden majd, mit számítana kincs, arany királyság, fabatkára becsülni ezt ki látna? Aurórát se, Venust se vágyom én már, Hebe nászkerevetje sem hevít föl, nem kell, hagyja a hitvesét akár el, vagy kérjen, könyörögjön annyiképpen, s bár ígérje, örök lesz ifjúságom. Venusról és Junóról Bízott dárdájában igencsak a nyalka Adonis, s felkoncolta ölét végül a vadkanagyar. Jött Venus és sajnálta, s a Dörgedező felesége így szólt: „Mért sír ez? Marshoz a kan nem is ért!” Marino Caracciolóhoz Édes, bájos eset, Marinus, ez most, méltán vicces, örök kacajra késztet, méltó tárgya a tréfaversikéknek, és elmés soraimnak is, Marinus. Mert legfőbb urasága Városának, Caesar Borgia, a Borgia, ő, a Caesar,
