Irodalmi Szemle, 2006
2006/3 - OLASZORSZÁGI HUMANISTA KÖLTŐK VERSEIBŐL (2) - Jacopo Sannazaro (1458-1530) (Ninához, Venusról és Junóról, Marino Caeacciolóhoz)
Olaszországi humanista költők verseiből (2) Most csak a könny meg a sóhaj tölt el örömmel, ezért légy, mint amilyen szép vagy, éppen olyan kegyes is. Nem volt nálad szebb, s most szebb vagy régi magadnál, mert a mohó lázat győzte le szárnyas Ámor. Már ne akarj ennél szebb lenni akármilyen áron, mert a te szépséged máris a csúcsra jutott. Szebb már úgyse lehetsz, de ha mégis, meg ne gyötörjed majd, Lalagé, kérlek, meg ne vakítsd a szemem. Ekkora bájt is alig visel el, s ha fokozni szeretnéd, izzó láng-létem pernye lesz és hamu csak. 1 Középkori természettudományos képzetekre visszavezethető költői kép. A LATIN EPIGRAMMAKBÓL Giottóról, a festőről Én vagyok az, ki a lankadt festészetbe erőt csent, biztos volt a kezem, s könnyed is épp ugyanúgy. És mit a természet se tudott, a hibám, csakis annyi, nem festett többet senki, se jobbat akár. Bámulod ezt a mesés tornyot, s a harangot, ahogy zeng? Rajzom terve szerint nőtt föl a csillagokig! Végül hát a nevem: GIOTTO. Mit mondjak el én még? Egy hosszú verssel egymaga ér föl e név. A magyar király kútjára íme, Firenzéből hozták ide kútnak e márványt, hogy Mátyásnak bő árban ömöljön a víz. JACOPO SANNAZARO (1458-1530) Ninához Hatszázszor, Nina, add a csókod, esdem, esdem, csókodat add nekem, de nem mint, nem mint édesapának ad derék lány, nem mint bátyjainak megannyi nővér,
