Irodalmi Szemle, 2006

2006/3 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (4) (A Nyugat első nemzedékének további lírikusai: Füst Milán, Tóth Árpád, Juhász Gyula) (tanulmány)

Grendel Lajos

(Anna-bál; Azért szeretlek, Anna...; Annáról, messziről; Annának utolszor; Elégia stb.). Reménytelen szerelemről szóló verseknek egész sorát találhatjuk a magyar irodalomban (Balassi, Csokonai, Vajda János). Juhász Gyulánál a személyes hangvételű darabok mellett ott szól ez a téma a legművészibben, ahol eltávolítva, áttételesen kerül verseibe, mint az Ovid levele Júliához címűben:

Melyik poétát tanít verselésre S szeretkezésre az én Júliám?

Ne fájjon ez a kérdés! Hisz az élet:

Szeretni s veszni szerelem híján!

Tomiban ősz van, és nincs szerelem.

Több tavaszom már nem is lesz nekem! vagy a Télutó zsánerképének utolsó strófájában:

S míg künn a köd száll, és végsőt havaz,

Szívemben Anna fénye fölragyog,

S vígan kinyit a tavalyi tavasz.

A költőnél egy korosztálynyi idővel fiatalabb Németh László tipikusan egy- érzésü költőnek látja Juhász Gyulát, „...ha költészetének van története, az csak arról szólhat, hogy hajította el mindazt, amire ennek az érzésnek nem volt szüksége, s hogy talált rá az ürügyekre, melyek mögül ez a bánat a legotthonosabban búghatott.”<6I) Juhász Gyula korai versei a parnasszisták bűvöletében fogantak. 1908-ban, Turris eburnea c. versében a művészet elefántcsonttornyát még „örök hajlék”-nak látja, hol az alkotók lemossák a földi szennyet, s honnan leszállni a mindennapok sarába fáj neki. S így vall A nagy üvegház...-bán:

A nagy üvegház az én palotám Ha vihar jár az életem felett,

A nagy üvegház szomorú csöndjébe Odaviszem én beteg szívemet.

De már 1911-ben szakít a tiszta művészet eszményével.

Búcsút veszek ma fájón tőletek,

Nyugodt, ó formák, zárt gyűrűk, szonettek,

Mik rejtve rejtik a szép mérgeket,

Keserveit megölt, megtört szivemnek.

(A búcsúzás szonettje)

A parnasszista indulás ívét a reménytelen Anna-szerelem és a vidéki magány hányattatásai törték meg. De nem egészen. A parnasszista indulás tovább él tájverseiben és zsánerképeiben, ott tehát, ahol Juhász Gyula lírája a mából nézve a legeredetibb és legelevenebb (Magyar táj, magyar ecsettel; Falusi éjszaka; Távoli kisváros; A tápai Krisztus; Tápai lagzi). Ezek a vidéki életképek éles kontúrnak, a rájuk fonódó hangulat azonban impresszionisztikusan elomló, egy gyógyíthatatlan belső fájdalomnak a halk visszfénye, mint például, a Magyar télben:

A kicsi kocsma ablaka világos,