Irodalmi Szemle, 2006

2006/3 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (4) (A Nyugat első nemzedékének további lírikusai: Füst Milán, Tóth Árpád, Juhász Gyula) (tanulmány)

Grendel Lajos

bán vagy a Rímes, furcsa játékban Babits költészete rezonál, az utóbbi rímpárosaiban pedig Kosztolányi (vert seb/ verset, kastély/ estély, zajló/ pej ló stb.).

Tóth Árpád nagy verseinek sorát az 1917-ben írt Elégia egy rekettyebokorhoz nyitja. A nibelungi alexandrinban írt költemény, impresszionista nyitányát követően, egy háború utáni, ember nélküli világ látomásává tágul.

Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon Csak miriád virág szelíd sajkája leng:

Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,

Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,

Egy boldog remegés, és felpiheg sóhajtva A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!

S reszketve megnyílik egy lótusz szűzi ajka,

S kileng a boldog légbe a hószin szárnyú Béke.

Háborúellenes vers ez is, mint Babits Húsvét előttje és Fortissimója, ám gyökeresen más temperamentumú. Nem sistergő indulat, nem morális pátosz hajtja, hanem nyugodt, szomorú, kontemplatív szemlélet árad belőle. A világirodalom e- gyik legszelídebb, bölcseletileg legelmélyültebb háborúellenes verse ez, amelyben egyszersmind teljes pompázatos fegyverzetében lép fel a költő. Monográfusa így ír erről: „Az indító mozzanat a rekettyevirág csónakformája [...] Ez a virág a vers során később légi sajkává nemesül, a virágok csoportja arany hajóraj lesz, a bokor tövében heverésző költő lehellete tengeri vihar, a virág méze és illata hajó-rakomány, a vágyak távoli tája gyarmat, a kínzó öntudat hajóskapitány, a kín a hajó vasszöge, a pihenés öböl, a kívánatos halál mágneshegy, a törött lélek hajóroncs.”(55)

A háború utolsó évei, a forradalmak, majd azok bukása és Trianon megérlelik a régóta esedékes fordulatot Tóth Árpád pályáján. Tematikájában is kitágul költészetének horizontja, de úgy, hogy a személyesség pecsétje továbbra is rajta marad versein, akár a forradalmi változásokat üdvözli (Az új isten), akár ha a nemzet romlásáról, hanyatlásáról vagy a nemzethalálról vizionál (Arany János ünnepére; Aquincumi kocsmában; Szent nyomorék, riadj!). A nagyobb távlat szervesen nő ki a személyes megrendülésből, bánatból, keserű élményekből. Költészete ennek a metamorfózisnak egyetlen fázisában sem válik életidegenül elvonttá vagy ridegen tárgyiassá. Legfestőibb képeiben, legzeneibb soraiban is megkapóan egyszerű, hétköznapi közvetlenség árad, valami diákos rácsodálkozás és megilletődöttség, mint utolsó kötetének, a Lélektől lélekignek (1928) legismertebb, legszebb darabjaiban (Körúti hajnal; Esti sugárkoszorú). Ezekben a kései versekben impresszionizmusa úgy borul újra virágba, hogy az mondanivalója bölcseleti és lélektani telítettségének a szolgálatában áll immár.

Az öröm illan és a Lélektől lélekig kötetekben Tóth Árpád költészete a zenitjére jutott, s ha az Elégia egy rekettyebokorhoz csúcsát ritkán éri is el, igaz Németh László véleménye, miszerint: „Mint formái, eszméi is az örök emberi felé tágultak ki. Megnyílt versei fölött az ég, az egyéni nyomorúság felhőzete fölött az