Irodalmi Szemle, 2006

2006/3 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (4) (A Nyugat első nemzedékének további lírikusai: Füst Milán, Tóth Árpád, Juhász Gyula) (tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században (4)

örök problémák kékje.”<56) A Tóth Árpád-líra beérését és a költő beérkezését Kosztolányi Dezső így látja a húszas évek elején: „Távol a kísérletezőktől, kik széttörik a vers formáit, egyre szigorúbb keretek között mozog, s nemcsak hogy nem lazít rajtuk semmit, hanem szemmel láthatóan közeledik remekíró költőinkhez.”157’ Hogy kikhez? Arany János mellett, mint ahogy azt Két régi költő c. verse tanúsítja, Berzsenyihez és Csokonaihoz.

Kardos László Tóth Árpád húszas évekbeli lírájában kétféle verstípust különböztet meg: az optimistább, „emelkedő vonalú” (Áprilisi capriccio; Egy leány a villamosban; Hegyi beszédek felé stb.) és egy „lehajló vonalú” típust (Fénylő búzaföldek között; Rádió; Erdőszél; Jó éjszakát! stb.) Az utolsó kötet verseiben a halál mint téma ismét gyakrabban jelenik meg, de egészen más súllyal és tartalommal, mint a Hajnali szerenád idején. Nem dekadens, szenvelgő hangulat ez itt, nem ifjúi világfájdalmas póz, hanem kikerülhetetlen s egyre közelebbről fenyegető sors, amellyel férfiasan és illúziók nélkül lehetséges csupán emberhez méltón szembenézni. A halálélménynek éppen a költő illúziótlan lét- és emberszemlélete kölcsönöz komor kontúrokat.

Még ifjúságával tüntet a nyár,

Még dagadóra szitt kebel a domb,

A rácskerítés peremén

Még csókolózni könyököl a lomb.

Még titkolják sóhajuk a szelek,

S mint a hancúrozó gyerekek,

Rugdalják a napozó utakon A furcsa ördögszekeret.

De estefelé hirtelen,

Elkomolyodik a világ Ez többé már nem nyári alkonyat,

Fájdalmasak a fák.- írja az Ez már nem nyári alkonyat c. költeményében. Az utolsó kötet címadó versében pedig Tóth Árpád is a modern, a 20. századi ember legmegrázóbb élményéről, kozmikussá nőtt magányáról szól, amellyel szemben védtelenül és tanácstalanul áll.

O, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

Mint egymástól itt a földi szivek!

A Sziriusz van tőlem távolabb

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

0, jaj, barátság, és jaj, szerelem!

O, jaj, az út lélektől lélekig!