Irodalmi Szemle, 2006

2006/3 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (4) (A Nyugat első nemzedékének további lírikusai: Füst Milán, Tóth Árpád, Juhász Gyula) (tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században (4)

kad, hogy földi létében az ember boldogtalanságra van ítélve. Dekadens halálhangulatának kifejezésére adekvát formát talált a költő, a nyolcsoros strófákban írott nibelungizált alexandrint, amely lassú tempóban, méltóságteljesen és széles mederben hömpölyögteti világfájdalmas mondanivalóját. A versek borús hangulatát a sötét jelzők halmozásával is fokozza (bús, félszeg, setét, fáradt stb.). Nem kis részben ezek mértéktelen, s nem ritkán inadekvát alkalmazásának köszönhető, hogy e kötet verseit sokszor érezzük modorosaknak, s a szenvedést bennük olykor szenvelgésnek. Ez részben még az olyan, máig népszerű versére is érvényes, mint a Meddő órán. S érvényes a kötet számos versét átfűtő erotikus látomásokra is, a di- ákos sóvárgásra és ábrándozásra.

A Hajnali szerenád nem jelentéktelen kötet, mégis a legmúlandóbb Tóth Árpád verskötetei közül. Hangja, stílusa eredeti, ám a mondanivalója gyakran tűnik másodlagosnak vagy sematikusnak. Nagy opus így is van benne, ha más nem, hát a címadó költemény, amelynek, az eddig elmondottak szemléltetése végett, az utolsó strófáját idézzük.

A szívem adnám oda hegedűnek,

A szívem, melyből bú és vágy zokog,

Lopjon szívedbe enyhe bánatot És kósza vágyat, mely árván röpülget,

Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,

Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,

Almodban, mit reggelre elfelejtesz,

Sirasd el az én züllött életem.

A Hajnali szerenád fáradt, koravén, csüggedt hangjától sosem szakad el teljesen Tóth Árpád, ez a hang oly mélyről fakad személyiségéből, mint Adyéból a kurucos-protestáns lázadó szellem. A lassú eltávolodás az énbe zártság börtönéből, a kifelé (is) figyelés, a stílus bizonyos fokú (de sosem radikális) tárgyiasulása a következő két kötetben (Lomha gályán, 1917; Az öröm illan, 1922) mégis egyre szembetűnőbb. „A korai versek bizonytalan imbolygása fegyelmeződött“ - írja Németh László.(53) Úgy látja, hogy „a Hajnali szerenád s Az öröm illan közt akkora különbség van, hogy az már-már metamorfózisszerű, báblepke-átalakulást jelöl [...] A hosszú, bizonytalan sorok egyre ritkábbak, mély áhítattal csendít fel új formákat, köztük a kiveszett óklasszikaiakat is.”(54)

Ez az eltávolodás a korai versek dekadens költői világképétől azonban tétova, óvatos és sosem végleges, még az utolsó korszak nagy verseiben sem az. Viszont mind a versek tematikáját, mind a versbeszédet érinti. Eljátszik egy boldogabb Magyarország ábrándjával, bár „hősöm tán gyönge lesz, mint én vagyok” (Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz). A rubinszárnyú Cherubhoz c. ódájában pedig így fohászkodik: „Szent Iíjuság!/ O, csókolj még vidámmá engemet!” Amikor azonban az elégikus kedélyének olyannyira megfelelő „tóthárpádi” formát elhagyja, még a legbravúrosabb költeményei is veszítenek eredetiségükből. Az Obulus-