Irodalmi Szemle, 2006

2006/3 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (4) (A Nyugat első nemzedékének további lírikusai: Füst Milán, Tóth Árpád, Juhász Gyula) (tanulmány)

Grendel Lajos

hogy szabad verseit, melyek nyelvünkön az elsők voltak, azonnal elfogadtuk, s nem vágyakoztunk ütemre vagy egyéb díszre.”(47)

Tóth Árpád (1886-1928). Formaművész, mint Babits és Kosztolányi, a magyar impresszionista líra legnagyobb alakja. Egy időben sokan Ady után a Nyugat első nemzedéke legjelentősebb költőjének tartották. Ma mégis, különösen a hetvenes és a nyolcvanas évek hagyományátértelmezése nyomán, életműve árnyékba került, nevét Kosztolányiénál és Babitsénál kevesebbet emlegetik. Ennek oka részben az, hogy költészete elejétől végig egyetlen mélyen, olykor a dekadenciát súro- lóan elégikus-melankolikus hangot variál, s ugyanazt a rezignált, az élet végességébe és céltalanságába beletörődő közérzetet fejezi ki. Ámde kevésbé színesen, kevesebb szóval, a formák kevesebb változatosságával, s nem az érzelmek végletei között hányódva, mint Kosztolányi. A Babits líráját átfűtő intellektuális kalandokat inkább kerüli, semmint keresné. Lírája ezért az előbbiekénél egyhangúbbnak tűnik, önmagát túl sűrűn ismétlőnek, amelyből ráadásul a kísérletezés bátorsága is hiányzik. A húszas években, amikor Kosztolányi a szabad verssel kísérletezik és Babits is oldottabb, szabadabb formákban fejezi ki magát, Tóth Árpád az árral szembefordulva, ellenkező irányba halad. Legbravúrosabb, legvirtuózabb, legfe- gyelmezettebb verseit éppen ebben az évtizedben írja. Ezekben az években érdekesebb, izgalmasabb Kosztolányinál és Babitsnál. Ha költészetét egyhangúnak is neveztük, az nem jelenti azt, hogy egyenetlen. Tóth Árpádnak alig vannak gyönge, könnyen feledhető versei, s ebből az egyenletesen színvonalas versátlagból emelkednek ki a nagy versei, amelyek, ha mennyiségüket tekintve nem is, színvonalukat illetően egyenrangúak Babits és Kosztolányi nagy verseivel.

„Játék és látvány: ezekből szövődik költészete” - írja Babits Mihály.,48) Ugyanez persze elmondható Babits és főleg Kosztolányi lírájáról is, a legtisztábban ez mégis Tóth Árpád költészetében valósult meg. Hogy mért éppen az ő lírájában, arra megint csak Babits tapintott rá találóan: „Gáncstalan, nemes és magas poéta, mindvégig hű a költő igazi hivatásához, amely mégiscsak a »szépségek teremtése«, s amelyhez mind többé-kevésbé hűtelenek lettünk e »káromkodó és nyers dalú« korban.”(49> Hasonlóképpen vélekedik Kosztolányi Dezső is. „Égi lírikus, ki a földön jár, s álmaiban égi, földi dolgok bújócskáznak izgató játékkal.”(50) Tóth Árpád két verséről (Április; Március) az a véleménye, hogy ezek „tündöklő plein air festmények, a legnemesebb impresszionizmus eszközeivel”.00 Hat évvel a költő halála után pedig így látja Tóth Árpádot: „Nagymester volt, tiszta költő, szeplőtelen művész. Az, amit hátrahagyott, egyre szűzebb fényben tündököl.”<52)

Bár Tóth Árpád első versei még 1907-ben jelentek meg, jelentős pályatársai közül viszonylag későn, utolsóként debütált (Hajnali szerenád, 1913). Az első kötet verseinek tárgya szinte kizárólag önmaga; ezekben az években a modern magyar költészetnek nincs nála énközpontúbb lírikusa. Verseit mélyen átitatja a betegség és a halál kultusza, valami tárgytalan, penetráns szomorúság, amely abból fa