Irodalmi Szemle, 2006

2006/3 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (4) (A Nyugat első nemzedékének további lírikusai: Füst Milán, Tóth Árpád, Juhász Gyula) (tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században (4)

S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca,

de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?

S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?

Füst Milántól mi sem állt távolabb, mint hogy korának valamiféle krónikása legyen. A konkrét, a naptári időt oly radikálisan mellőzi lírája, mint kortársai közül senkié sem. Mondanivalóját kiemeli a konkrét idő és konkrét tér koordináta- rendszeréből, időtlenné stilizálja, az emberi lét tragikus állapotát mintegy örökkévalónak és változtathatatlannak tételezve föl. A lét titkai kifürkészhetetlenek, racionálisan megmagyarázhatatlanok, végső soron megismerhetetlenek. Ez a vár, akárhányszor és akárhányféleképpen ostromolja, bevehetetlen. Az ember árva teremtménye a mindenségnek, élete véges, gondolatai csupán visszfényei valami általános, végső fokon megragadhatatlan igazságnak. „Füst Milán verseinek egyetlen objektív bizonyossága az emberről, hogy meghal - írja Kis Pintér Imre - a Füst-líra (fiktív) alanya lényege szerint: halandó és csak az.”(4l) A halált azonban, lírájának második, a harmincas években kibontakozó korszakában elmúlássá szelídíti, mintegy kívülről szemléli. A halálhoz, az elmúláshoz, az élet szükségképpeni végességéhez kozmikus távlatot teremt. Füst Milán lírájának fejlődése - (ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről) ennek a távlatnak az elmélyítése. Ennek a kozmikus távlatnak köszönhető, hogy az időszempont jelentéktelen tényezővé zsugorodik lírájában, mint Krúdy Gyula kései prózájában is. S ehhez a kozmikus távlathoz kerül közel utolsó verskötetében Kosztolányi is. A magyar irodalmi előzményeket nézve Berzsenyi, a kései Vörösmarty és Az ember tragédiája Madách Imréének távlata ez, s innen nézve a dolgot, ez akár cáfolata is lehet annak, hogy Füst Milán életműve rokontalan a magyar irodalomban. Ha pedig a kor világlírájának kontextusába emeljük Füst Milán költészetét, akkor azt valahol T. S. Eliot és Femando Pessoa lírájának közelében helyezhetjük el. Füst Milán ugyan nem sokszorozza meg énjét és nem teremt magának fiktív éneket, mint Pessoa, de amikor különböző ókori és középkori szereplők álarcát veszi föl, tulajdonképpen a Pessoáéval rokon költői stratégiát választ. Elsősorban ennek a stratégiának az okán szokás költészetét objektív lírának nevezni.

„...az elmúlás elleni tiltakozásunk legszebb és legnemesebb eredménye bennünk éppen a művészet” - olvashatjuk Esztétikájában. Az Óda egy elképzelt művészhez c. versében írja:

Oh boldog az, ki hárfájával hegységet megingat,

Ki konok nagyságokat térdre kényszerít

És úgy vezeti kézen őket aztán, mint a gyermeket.

Ugyancsak Esztétikájában figyelmeztet arra, hogy az írónak nem a magyarázás a dolga, hanem „a látványokkal való mágia”.<43> Minden igazi művészi alkotás indulatból születik, s nem rideg elméleti spekuláció műve. Az indulat azonban önmagában véve kevés ahhoz, hogy művészi alkotást hozzon létre, az indulat csupán szükséges előfeltétel hozzá. Az indulat csak akkor lehet művészi alkotás te