Irodalmi Szemle, 2006
2006/3 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (4) (A Nyugat első nemzedékének további lírikusai: Füst Milán, Tóth Árpád, Juhász Gyula) (tanulmány)
Grendel Lajos remtője, ha materializálódik a tárgyi világ képei vagy a belőlük sarjadó látomás által. Ezt a transzformációt hajtja végre Füst Milán is, költészetének minden eltérő stílus- és formajegye ellenére, legnagyobb kortársaihoz hasonlóan. Költészete ugyanúgy a szépség kultuszának jegyében fogant, mint Babitsé, Kosztolányié, Tóth Árpádé és a legtöbb nyugatos költőé, bár Esztétikájában azt is leszögezi, hogy „nincs szép és csúnya, a szemlélet teszi azzá”.(44) Nála is a szép, a tökéletes mű az, ami, legalábbis időlegesen, legyőzi az elmúlást, a halált. Viszont markánsan különbözik is nyugatos fegyvertársaitól, főleg a formanyelvét és a stílusát tekintve. Füst Milán igen ritkán írt kötött versformákban. Ugyanakkor, minden mendemonda ellenére, nem írt szabad verseket, legalábbis nem e fogalom whitmani értelmében. Versei látszólag önkényesen váltakozó hosz- szú és rövidebb sorainak belső ritmusa nagyon is kötött, s a szöveg hangzásának, zeneiségének van alárendelve. A többiektől elkülönböző jegye az is, hogy verseiben sok az epikus elem. Igaz, ezek nem állnak össze összefüggő történetekké. Nem lehet említetlenül hagyni sajátos stílusát sem, amely meglehetősen archaikus, máskor szecessziósán díszített és túlstilizált, viszont ennek ellenére is csak ritkán erőltetett vagy modoros. Ez a régies nyelv tudniillik nagyon is illik a mindenféle ókori és középkori pásztorok, szőlőművesek, halászok, várurak, kísértetek, kalmárok, lovagok stb. beszédéhez. Sem a félmúlt idők, sem az ódon kifejezések nem zavarók. Füst Milán verseiben a sötét színek, az éjszakai képek, álmok és komor látomások dominálnak, s ezek hangulati erejét a régies kifejezések és nyelvtani alakzatok megsokszorozzák. Végül, de nem utolsósorban, az is megkülönbözteti nemzedéktársaitól, hogy nem szimbólumokból vagy szimbólumláncokból építi fel verseit, hanem látomásokból, melyek mintha az álom és ébrenlét határán keletkeznének. Az angyalok sötétek. Nem látod-e kezükben a kardot? Amint megvillan a fényben, akkor repülik át a napot és fekete fényköreit S a nap kinyílik előttük. Mert ők karddal a kezükben repülnek S elfödvén szegény szemüket: - szent, szent, szent, - kiáltják odafenn a sugaraknak. (A jelenés) Fagyos és sötét a föld. S egyre ridegebb lesz, meglásd, amint majd lassú ütembe fordul Az Orion-csillagzat ködképe felé. Tapintsd meg göröngyeit is azok is porosak, ridegek S képzeld el: még egyre porosabb lesz minden. (Tél) Füst Milánnak a pályája második szakaszában és öregkorában írt költeményeit, azoknak archaikus-stilizált nyelvét mind gyakrabban színezi át groteszkbe hajló önironikus szemlélete, melynek oka aligha más, mint hogy „lírája képzelt tudati tájain a lét megismerésének drámája zajlik, alapélménye is ez: a gondolatai börtönébe zárt ember ontológiai tehetetlensége és reménytelensége”.145* A Széllé-