Irodalmi Szemle, 2006
2006/3 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (4) (A Nyugat első nemzedékének további lírikusai: Füst Milán, Tóth Árpád, Juhász Gyula) (tanulmány)
Grendel Lajos Amint az Kassák szavaiból is kiderül, a Nyugat többi költőjével ellentétben Füst Milán lírájának eredetét nem az impresszionisták vagy a szimbolisták környékén kell keresnünk, hanem a távolabbi múltban, a Biblia ihletése mellett a világirodalomból mindenekelőtt Hölderlin, a magyar irodalomból pedig Berzsenyi Dániel lírájában. Füst Milán modernsége, paradox módon, az antimodemizmusa. Pályája korai szakaszában Babits is gyakran nyúl az antik versformákhoz, ezekben azonban a modern ember individualizmusa, nyugtalansága, a középszer és az avítt eszmék elleni lázadása szólal meg. Füst Milán azonban nem individualista, s lázadása nem avítt eszméket, nem a kor közhelyeit és sztereotípiáit veszi célba, hanem az emberi létet sújtó, kortól és társadalmi berendezkedésektől független, örök igazságtalanságot, a lét abszurditását, az erkölcs viszonylagosságát és hiábavalóságát, az embernek az elmúlással szembeni tehetetlenségét. Vaj' Szent Ferenc mit ért el nálatok, Hogy volt az állatokhoz jó? Hisz tovább szenvednek az állatok! Mivel garázda vagy s mi voltál mindig is: kegyetlen! S minek van közietek oly sok biró? Ha mintakép egy évezreden van talán egyetlen S hogy minek volt az is, mi végre tündökölt, A sok közt oly kevés? Nem tudja senki sem. (Halottak éneke) Ady, Kosztolányi, de még az e tekintetben náluk visszafogottabb Babits lírája sem nélkülözi az életrajzi motívumokat, a személyességnek bélyegét, a hétköznapok örömeit vagy sarát, az élet mindennapos küzdelmeit és küszködéseit. Velük szemben Füst Milán lírája elvont, ezoterikus, nem a megfogható, tapintható, érzéki élményből halad az általános felé, hanem fordítva, az absztrakt-elvont gondolatot tölti meg látomásokkal, mindvégig megőrizve a költemények gondolati elvontságát. Hiába szólal meg első személyben, verseiben „a lírai személyiség elvont szubjektivitásának, általános alanynak gondolja el magát: embernek, aki csak ember, s ezen túl semmilyen más lényeges (őt szűkebben meghatározó) tulajdonsága nincs.”(40, Ez az ember, ez az általános alany, ez az egyetemes én azonban, mihelyt megszólal a versekben, mihelyt leszáll az általánosság és elvontság magaslatáról, fájdalmával, panaszaival, iróniájával vagy öniróniájával a legszemélyesebb, legbensőségesebb hangot tudja megütni. A vers alanyának tapasztalata semmiben sem tér el az olvasó(k) saját személyes tapasztalatától. Az egyik leghíresebb és legismertebb versében az Öregségben megszólaló általános alany bárki lehet közülünk, aki az öregség állapotát megtapasztalta, fájdalma mégis egy konkrét ember konkrét fájdalma. Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot? S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely olyan hegyes lett, mint a szamáré valamely édesbús nevetéstől?
