Irodalmi Szemle, 2006
2006/3 - Pomogáts Béla: Nemzeti himnuszunk (esszé)
Pomogáts Béla is az állami ünnepségeken, de például a katolikus szentmisék és protestáns istentiszteletek végeztével. Kölcsey Himnuszát a Erdély-szerte többnyire ma is templomokban éneklik, viszonylag ritka az a politikai vagy társadalmi esemény, amelyen felhangzik az „Isten áldd meg a magyart.” És Magyarországon is gyakran tapasztalható bizonyos visszafogottság vagy szemérmesség a Himnusz megszólaltatásában. Nemegyszer látom, hogy hivatalos ünnepségek alkalmával az összegyűlt emberek mozdulatlan ajkakkal hallgatják a hangszórókból felzengő dallamot. Egy évtizede, a labdarúgó-világbajnokság idején, Franciaországban jártam, egy Strasbourg melletti szállodában televízión keresztül követtem a francia-brazil döntőt. Nos, a mérkőzés előtti pillanatokban, az ünnepi alkalom hagyományai szerint, felhangzott a brazil, majd a francia himnusz. A francia játékosok, a válogatottban játszó feketék, arabok, egyéb nem francia származékok is, érzelmeiket sem titkolva, mély átérzéssel énekelték a Marseillaise szövegét, és természetesen velük harsogott a hatalmas stadion százezres közönsége, köztük Chirac köztársasági elnök is. Szomorúan mondom, hogy nálunk ez szinte elképzelhetetlen. Többször megfigyeltem, hogy valamilyen nemzeti ünnepen, állami ünnepségen, midőn többnyire hangszórók közvetítésével, felhangzik a magyar Himnusz, a köröttem állók némán hallgatják az éneket, nem mozdulnak a szájak, azért remélem, megmozdulnak a szívek. Pedig ha a kolozsvári költőnek, Kányádi Sándornak igaza van abban, hogy „a vers az, amit mondani kell”, akkor a Himnusz az, amit énekelni kell. Kölcsey költeménye és Erkel dallama együtt alkotja nemzeti létünk és identitásunk egyik leginkább hatékony: öntudatot alapozó és közösséget teremtő szimbólumát. Igazából ezek a nemzeti szimbólumok, mint amilyen a piros-fehér-zöld lobogó, a magyar szent korona, nemzeti ünnepeink: Szent István napja, március 15-e és október 23-a, a magyar történelem nagy hőseinek és eseményeinek emléke, alapozzák meg és teszik teherbíróvá a magyarság nemzeti tudatát és szolidaritását. Ezek között a szimbolikus szerepet kapott emlékek és fogalmak között, éppen kudarcokban bővelkedő történelmünk következtében, többnek is gyászos és tragikus színezete van. Miként a Himnusz történelmi visszatekintésének és nemzeti számvetésének rendjében is, hiszen Kölcsey a honfoglalás, az országalapítás és a katonai győzelmek biztató emlékeinek felidézését követve maga is a „rabló mongol nyilára”, a „török rabigájára”, „vert hadunk csonthalmaira”: az elnyomatás, az üldöztetés, a viszálykodás nemzetet pusztító eseményeire emlékezve vallja meg a magyarság vétkeit, és kér Istentől feloldozást. Mintha volna a Himnusznak egy virtuális történelmi erőtere, és ez mindazt összefogja, ami a nemzet történelmében siker és kudarc volt: az országépítő munkát és az országos pusztulást. Ebben a virtuális történelmi erőtérben mi, mai magyarok számon tarthatjuk azokat a történelmi eseményeket is, amelyek már Kölcsey kora után szakadtak reánk. A Himnusz történelmi visszatekintésében mi ott érezzük Világost és Trianont, ott érezzük elveszített háborúinkat, levert forradalmainkat, országunk feldarabolását, százezrek menekülését, milliók erőszakos halá
