Irodalmi Szemle, 2006
2006/3 - Pomogáts Béla: Nemzeti himnuszunk (esszé)
Nemzeti himnuszunk lát - a „holtak vérét” és a „kínzó rabság könnyeit”. A Himnusz panaszai, fájdalom, mindig újra érvényesekké válnak, és a történelmi számvetést, a bűnök megvallását, a lélek katarzisát csak ritkán követi nemzeti felemelkedés. Kölcsey Himnusza, miként ezt az imént állítottam, a nemzeti szimbólumok magaslatára emelkedett és ezen a magaslaton a magyarság élettörténetének drámai tapasztalatait foglalja össze. Minderre azért lehetett alkalmas, mert mint költői mű is a kivételesen magasrendű alkotásai közé tartozik. Beszéljünk ezért Kölcsey Ferenc költeményének poétikai jellegzetességeiről és minőségéről. A mögöttünk lévő másfél évszázadban egész könyvtárat tesznek ki azok az irodalomtörténeti, esztétikai és poétikai elemzések, amelyek a Himnusz szövegéről kívántak behatóbb vizsgálatot adni. Ugyanakkor talán elgondolkoztató lehet, hogy olyan nagy íróink, mint például Arany János, Kemény Zsigmond, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Németh László, akiknek irodalmunkról adott jellemzései mintegy „kánonképző” szerepet töltöttek be, nem szenteltek különösebb figyelmet a Himnusz szövegének. Egyetlen kivétel akad: Illyés Gyula, aki a Nyugat 1938-as évfolyamában A Himnusz költője címmel ma is érvényes módon mutatta be Kölcsey alkotásának értékeit. Magáról Kölcseyről is inkább irodalomtörténészek - a többi között Gyulai Pál, Jancsó Benedek (akinek 1885-ben közreadott monográfiája bizony új kiadást érdemelne!), Angyal Dávid, Riedl Frigyes, később Kerecsényi Dezső és Szauder József, illetve a kolozsvári Rohonyi Zoltán rajzoltak részletes képet és csak újabban: a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének, a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, illetve néhány Szabolcs-Szatmár megyei tudományos vagy közművelődési műhelynek (mindenekelőtt a Fehérgyarmaton tevékenykedő Kölcsey Társaságnak) a kezdeményezése nyomán élénkült fel a költő kultusza, a többi között a nemrég eltávozott Lukácsy Sándor, továbbá Szörényi László, Csorba Sándor, Taxner-Tóth Ernő vagy a Vanitatum vanitas című versről nemrég önálló monográfiát megjelentető Borbély Szilárd jóvoltából. 1998-ban Szabó G. Zoltánnak, a neves Kölcsey-kutatónak a szerkesztésében megindult Kölcsey munkáinak kritikai kiadása is, és 2001-ben Versek és versfordítások címmel megjelent az a terjedelmes kötet is, amely a Himnusz keletkezéstörténetét és filológiai hátterét tárja az érdeklődő elé. Kölcsey Himnusza szakralizált (szakralizálódott) szöveg, egyszersmind természetesen irodalmi alkotás, amely éppen annak következtében lehetett a magyarság nemzeti „imádsága”, hogy a maga történelemértelmezése, mondhatnám így is: „történelmi látomása” által lezárt egy korszakot és előkészített egy másikat. Arra, hogy a Himnusz mögött milyen hatalmas történelemalakító folyamatok rejlenek, leginkább talán egy regényíró, nevezetesen Krúdy Gyula mutatott rá a Himnusz megírásának századik évfordulóján közreadottá Himnusz bölcsőjénél című írásában. (A századik évforduló különben is jó alkalom volt arra, hogy irodalmunk és i- rodalomtörténet-írásunk számot vessen Kölcsey művének korszakos jelentőségé
