Irodalmi Szemle, 2006
2006/3 - Pomogáts Béla: Nemzeti himnuszunk (esszé)
Pomogáts Béla Nemzeti himnuszunk Száznyolcvanhárom esztendeje írta Kölcsey Ferenc a magyar nép nemzeti himnuszát: 1823. január 22-én Szatmárcsekén, még öt esztendőnek kellett eltelnie, hogy 1828 végén az Auróra című folyóiratban a nyilvánosság elé kerüljön. Valójában a harmincas évek közepétől kibontakozó reformkorban lett népszerű és vált a nemzeti identitás egyik szimbólumává. A negyvenes években a pesti Nemzeti Színház pályázatot hirdetett megzenésítésére, ezt, mint mindenki tudja, Erkel Ferenc dallama nyerte meg. Először a színház énekkara énekelte el nyilvánosan, igen hamar az egész országban elterjedt, 1844-ben már egy nyilvános ünnepséget nyitottak meg vele. Ezzel Kölcsey és Erkel műve a nemzeti imádság rangjára emelkedett. A magyar himnusznak valóságos élettörténete van: voltak a nemzet életében feledhetetlen pillanatok, így 1848-ban, 1956-ban vagy 1989-ben, midőn a Himnusz a történelmi újrakezdés és a nemzeti összetartozás bizonyságaként fogta egybe a szíveket. És voltak idők, midőn a Himnusz nyilvános és közös megszólaltatása tiltva volt: a szabadságharc vérbe fojtása után, az 1919-es vörös diktatúra idején vagy az elszakított magyarság körében egészen az 1989-1990-es történelmi változásokig. Igaz, ezután is csak óvatosan és nemegyszer szorongó szívvel merték énekelni Erdély, Felvidék, Kárpátalja magyarjai. Az erdélyi református egyház elővigyázatos bölcsességgel vette fel hivatalos énekeskönyvébe a zsoltárok és dicséretek közé, hogy ne emelhessen vétót a mindig gyanakvó hatalom. A Himnusz sorsa ennyiben a magyarság történelmi sorsának tükre: az elszakított magyarság esetében is. A költemény, a dallam és a nemzeti sors mintegy összefonódott egymással, és ez a történelmi összefonódás szakralizálta Kölcsey és Erkel művét. A magyar nemzet mindig történelmi sorsának mélypontján vagy éppen magaslatain ragaszkodott leginkább himnuszához. Mondják, az ötvenes években, midőn a Himnusz szövege nyilvánosan alig hangzott fel, gondolom, a Teremtő verskezdő megszólítása zavarta a zsarnokságot, szóval az ötvenes években Rákosi Mátyás arra készült, hogy új nemzeti himnuszt ajándékoz az országnak. Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt szemelte ki szerzőinek. Mindenesetre megszégyenülten kellett elsompolyognia, midőn egy operaházi díszünnepségen mindezt szóvá tette Kodály előtt. „Nincs rá szükség, a régi bevált” — mondotta volt a tanúk szerint az ősz zeneszerző, és ezzel a kopasz diktátor perverz ötlete lekerült a napirendről. A magyar Himnusz pedig ezután is mindig felzengett, ha szövegszerűen nem
