Irodalmi Szemle, 2006
2006/1 - Pomogáts Béla: Magyar identitás - magyar irodalom
Magyar identitás - magyar irodalom ja a közélet kihívásait. A Sütő András életműve körül zajló, nagyon szerencsétlen vita, amely időnként a közönséges rágalmazás eszközétől sem tartózkodik, lényegében a kisebbségi irodalom közéleti-nemzeti felelősségvállalása és szerepe körül folyik. A MAGASKULTÚRA HELYZETE Amikor a magyar irodalom jelen helyzetét tekintjük át, nem lehet figyelmen kívül hagyni a „magaskultúra” iránt érezhető módon mindinkább megnyilvánuló közönyt. A nyolcvanas években minduntalan lehetett tapasztalni azt az érdeklődést, amelyet a „kultúrafogyasztó” közönség táplál az irodalom és általában az értékes kultúra iránt. Az író-olvasó találkozókon népes közönség érdeklődésével találkoztak irodalmunk alkotó egyéniségei és az új magyar könyvek, a budapesti villamosokon és autóbuszokon az akkor igen népszerű Olcsó Könyvtár sorozatban a közönség elé kerülő Tolsztoj-, Dickens-, Móricz Zsigmond- és Németh László- regényeket olvasták a fiatalok, és emlékszem arra, hogy például Galgóczi Erzsébetnek a nyolcvanas évek közepén megjelent Vidravas című regénye, amely a Rá- kosi-féle zsarnokság törvénysértéseit leplezte le, több mint hetvenezer példányban talált vásárlókra. A rendszerváltozás után ez az érdeklődés és általában az irodalom, a „magaskultúra” tekintélye igen szomorú erózió áldozata lett. Ennek bizonyára szociológiai és mentalitástörténeti magyarázata van: egyrészt a megélhetés és a vagyonszerzés után folyó hajsza elvonta a közönség érdeklődését a kultúrától, másrészt a nagy példányszámban terjesztett és propagált „tömegirodalom” vagy a szenzációhajhász televíziós műsorok magukhoz vonzották az olcsó szórakozásra és kikapcsolódásra vágyó közönséget. Az értékes irodalom könyvkiadói adatai időnként megdöbbentőek: valamikor egy kiváló magyar költő, mondjuk, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nagy László és Juhász Ferenc új kötetei többezres példányszámban kerültek az olvasó elé, ma egy verseskötet jó, ha négy-ötszáz példányban jelenik meg, ennek nagyrésze a közkönyvtárakba kerül, és a költő természetesen nem kap semmiféle honoráriumot. Léteznek írók, nagy hagyományú írói életművek, amelyek szinte a feledés martalékai lettek: kinek mond ma valamit Benjámin László költészete és Sarkadi Imre elbeszélő művészete, de alig esik szó olyan klasszikus huszadik századi magyar írókról, mint Kassák Lajos, Füst Milán, Kodolányi János, Déry Tibor, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes vagy Örkény István. Németh Lászlóról jóformán csak fanyalgó véleményeket hallok mostanában, Illyés Gyulát pedig egyszerűen csak rágalmazni illik, a napokban jutott el hozzám egy (máskülönben Jobboldali” irányt követő) folyóirat, amely Illyés korszakos költeményét: az 1956-os forradalom idején nyilvánosságra került Egy mondat a zsarnokságról című nagy történelmi számvetést (még idézni is szégyenletes!) irodalmunk „legaljasabb” költeményének titulálta. Mindeközben óriási közönségsikereket érnek el olyan ócskaságok és gagyik, mint a különféle „valóság-show-k” vagy a „Győzike” becenévre hallgató nem is
