Irodalmi Szemle, 2006

2006/12 - EMLÉKEZÉS REMÉNYI JÓZSEFRE - Lőcsei Péter: Reményi József-mozaikok (1-3.) (tanulmány)

Emlékezés Reményi Józsefre

Pb: May 29 1933. Lelőhelye: P1M 4324/201

1 GULYÁS Pál: Németh László. (Tanulmány), Kecskemét, 1932.

2 Reményi versei számos hazai és határon túli folyóiratban láttak napvilágot. Kötete: REMÉNYI József: Idegenben. Genius, Bp. 1934. Az OSZK-ban őrzött gépiratos és kézírásos gyűjteményéből nem derül ki, hogy melyik költeménye jelent meg.

3. Reményi József Gulyás Pálnak

Cleveland, Ohio.

Június 3.

Kedves Barátom:

Nárciszok nőnek az udvarunkon, körtefánk is virágzik, s én a tavalyi nyárra emlékszem, debreceni látogatásomra, arra az udvarra, amelyet olyan gyakran emlegetsz költeményeidben, s úgy érzem, hogy írnom kell neked. Az élet kegyetlenül rohan, s talán igaza van Proust-nak, amikor megállapítja, hogy az egyetlen valóság az emlékezés stabilizáló ereje. Mostanában ismételten is lapoztam „Misztikus ünnepi asztal” című verseskötetedben, s dupla figyelemmel olvastam el Németh Lászlóról írt plasztikus és tartalmas tanulmányodat. Annyira közel érezlek magamhoz, hogy Debrecenben sem lehetnék közvetlenebb szomszédságodban. Általában tudják-e a debreceniek, hogy Debrecenben vagy? Nem Juhász Géza esztétikailag érett baráti kézszorítására gondolok, nem is Tóth Bandi1 lázas szeretetére, hanem az igen tisztelt debreceni polgárokra, akik annak idején Csokonai Vitéz Mihállyal vajmi keveset törődtek, s alighanem ma sem tudják a különbséget az alkotó ember jámborsága s a jámbor ember naiv költészete között. Akár a föld millió torkáról írsz, akár árva udvartokról, akár az elsuhanó felhőkről, a pipacsmezőkről vagy a magvetőről, hangodban remeg a magány zenéje, az a természetű zene, amely nemcsak kozmikus, hanem a tapasztalati igazság szomorú leszűrődése.

Mit mondjak én? Esztendők óta élek Amerikában, kifelé úgynevezett cselekvő életet élek, s lelkem mégis a szörnyen és bágyadtan egzotikus virágnak, a magánynak talaja. Mennél többet tapsolnak, annál inkább beburkolódzom az egyedüllét furcsa köntösébe. Ez nem póz, nem is a húszévesek melankóliája, amelyből már rég kigyógyultam; ez annak a valóságnak a felismerése, amely érzéketlen a külső elismeréssel, a cirkuszi lelkesedéssel szemben. S ilyen körülmények közepette nyilvánvaló, hogy az a hang, amelyet Debrecen elküld Clevelandbe, nem idegen a lelkemnek, sőt pont az a hang volna idegen, amely naiv optimizmussal, az egyéni bánat semmibevevésével próbálna értelmet vinni az értelmetlenségbe. Amit Endrődi Sándor2 mond Vajda Jánosról, hogy tudniillik nem lehet mély megindulás nélkül olvasni, azt érzem én is, amikor költeményeiden át ölelem a lét nyers és durva testét. Hogy egyik versemet idézzem: „Csak vagyunk, mert lenni muszáj, hiába!”

Régi igazság, hogy az ember, a környezetváltozás ellenére, lelkét magával cipeli. Talán érdekel, ha a következőket közlöm veled: jórészt angol nyelvű amerikaiak között élek, immár hat esztendeje az amerikai angol nyelvű környezet kenyérkereseti forrásom, angol nyelvű amerikai folyóiratoknak dolgozom, amerikai