Irodalmi Szemle, 2006
2006/12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Napüdvözlet a baráti halál árnyékában (Dömény Andrea kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE szerkezetűnek mondható, vannak köztük higgadtan realista írások is, más szövegek azonban az álmok szférájában játszódnak, látomásokon, fantáziaképeken alapulnak, s ezen képek általában mitológiai vagy filozófiai tartalmúak. Már a kötet címéből egyértelművé válik, hogy a keleti kultúra nem idegen a szerző számára (szúrja namaszkára = napüdvözlet, bevezető jógagyakorlat), viszont egyre jobban elmélyedve a könyv történeteiben az is kiderül, hogy Dömény Andrea szeret összehasonlítani és szeret összeolvasztani, keletet nyugattal, vallási, filozófiai, mitológiai téren, s mindezt képes mai közegbe helyezve, megfelelő írói technikával láttatni. Immánuel Kant vígan megfér Lao-ce mellett, s őket mintegy összeházasítja a Weöres Sándor-hatás. Ugyanúgy megfér a realizmus a tulajdonképpen szürreális, „mágikus” képek és elemek mellett, s az egyes szövegek hangulata mindig idejében figyelmeztet bennünket, mire is kell számítanunk. A szerző szívesen kísérletezik egyes mitológiai játékokkal, s ezáltal valóban a mágikus realizmus felé tesz lépéseket (erre a legjellemzőbb példa a Nagyvárosi varázsló című novella, melyben egy, a nagyvárosba keveredett idegen indián, az emberek hitetlensége miatt kiábrándulva, fává változik a város egyik terén). Előfordul, hogy idősíkokat kever ösz- sze (Keveredés a láthatatlanba), így nagyobb teret nyerve filozofikus töprengéseihez is, s izgalmas (bár irodalmilag újdonságnak nem igazán számító) helyzeteket hozva létre. A mitológiához való vonzódása sok szöveget tesz színessé és áldja meg őket a többféle olvasat lehetőségével. A Szúrja namaszkára legfőbb témája a halál, nemcsak a halállal való szembenézés, hanem a halállal való megbarátkozás, a halál megértése és legyőzése, vizsgálata és elfogadása. Fokozatosan nyerünk bebocsátást a szerző legmélyebb gondolataiba, melyeken keresztül az elmúlással ismerkedik, minden oldalról. Az Először találkoztunk című novella vezeti be ezt a témát, s végül a kötet utolsó írása, a Csaba útja című oldja fel a téma boncolgatásából származó feszültséget. Dömény Andrea már-már eléri, hogy higgyünk neki, s hogy vele együtt beüljünk egy sörre a halállal egy csendes kis kávéházba, s így hármasban vitassuk meg az é- let dolgait. Az indiai emberek, írja, attól félnek, hogy nem lehetséges meghalniuk, s életük minden egyes cselekedete meghatározza következő életük körülményeit. Mi pedig attól rettegünk, hogy meg kell halnunk. Való igaz: a mi halálfélelmünk tulajdonképpen teljes ellentétben áll a kereszténység tanításával, s épp ez mutat rá a nyugati ember egészségtelen nihilizmusára, amely az elidegenedés és a frusztráltság egyik fő oka lehet. S ezen a ponton kap rendkívül fontos szerepet a szakma: a kórház, a gyógyítás, a „fertőtlenítőszagú fehér ruhások” világa, a beteg emberek világa, ahol a halál mindennapos vendég, s ezért meg kell tanulni illően fogadni őt és bánni vele. A „hétköznapok agymosó egyhangúsága” és az élet legfontosabb, meghatározó pillanatai között tulajdonképpen elmosódik a határ, s mindent betölt a kórházi környezet olykor hátborzongató, máskor kedves és barátságos hangulata. A huszonnégy novellából hét játszódik kórházi közegben, s ezek általában komoran és szigorúan
