Irodalmi Szemle, 2006

2006/12 - TANULMÁNY - Alabán Ferenc: Az érték, a recepció és az irodalomtudomány irányultsága

Az érték, a recepció és az irodalomtudomány irányultsága

a kivetítése, hogy a magyar irodalomtudomány permanensen több törekvést figyelhet, értékelhet és hasznosíthat színvonalának emeléséhez.

* * *

Röviden érintenünk kell az egyes irodalomelméleti koncepciók és elgondolások eltérő és egyben vitatott voltát, különösképpen a közelmúlt és a jelen magyar irodalomelméleti kontextusában. A vélemények, nézetcserék és a polémiák jórészt a tudományos fejlődés velejárói, másrészt rövid életű, átmeneti, de „provokatív” jelenségként is léteznek. A kérdéskör egyik esetben sem választható el a vizsgálatok tárgyának, az irodalom, a műalkotás fogalmának, és a kutatói módszerek lényegének körülhatárolásától, minősítésétől. Vannak magyar kutatók, akik az irodalom történeti és elméleti vizsgálatának egymásrautaltságát hangsúlyozzák, s állítják, hogy az irodalom lényege nem a textusban, hanem a kontextusban keresendő, s hogy „valamely szöveg használatától függ, irodalom-e az, vagy sem”23. Mások summázata azt jelzi, hogy az irodalom tudományos szemléletének igénye valójában nem tudott gyökeret verni az eddigi magyar irodalmi közgondolkodásban, s a magyar irodalomtudományi kutatás - néhány kivételtől eltekintve —, szinte elveszítette kapcsolatát a nemzetközi irodalomtudománnyal, s a felzárkózáshoz határozott szemléletváltásra van szükség.24 Ez a váltás és változás nem egyszerű és magától értődő tény, mivel ellentmondásokat vált ki. Elhangzott már olyan vélemény, hogy az irodalomtudomány és -elmélet egyre távolabb kerül a műalkotásoktól, a szerzőktől és az olvasóktól is, és nem alkalmas az irodalmi gyakorlat, a konkrét irodalmi kérdések megválaszolására, a morális-lélektani és az egyéb járulékos irodalmi értékminőségek (eszmei-történelmi-társadalmi szempontú értékek) értelmezésére. Az ilyen jogos-jogtalan vádak bizonytalanságokat is kiválthatnak mind a vizsgálatok tárgyának, illetve metodikájának megválasztása, körülhatárolása, mind az adekvát és egyértelmű terminológia- és nyelvhasználat terén. Az oktatás (különböző szintű) folyamatában is érezhető a kétely és a bizonytalanság, mert a használatban lévő tankönyvek egy része feltételezi az ún. irodalmon kívüli és az irodalomhoz szorosan kötődő, az idők során felhalmozott tudásanyag ismeretét és gyakorlati alkalmazását. Az áthidalások abban a viszonylatban kapnak hangot, hogy „már nem tudunk ... nyilatkozni az egy és igaz Irodalomfogalomról, az egy és örök Irodalmiságról, s a neki megfelelő egyetlen és egységes Irodalomtudományról...”25, másrészt olyan felismerésekben nyilvánulnak meg, melyek szerint „... nem alakult ki egységes terminológia és nincs olyan módszertan sem, amely az irodalomtudomány megbízható magját alkotná”26. Indokolatlannak és egyben szélsőségesnek számít az olyan minősítés, amely a mostani irodalomtudomány nyelvét nevezi érthetetlennek, s az elidegenedést látja „belterjességében”, mivel „az elmélet nemcsak az egyszerű műélvezőt, de a teória művelőit is cserbenhagyta... Az elmélet magára maradt”.27 Nem lehet csodálkozni azon sem, ha bizonyos helyzetekben nem tisztázódhat meggyőzően, mi az