Irodalmi Szemle, 2006

2006/12 - Duba Gyula: Illyés és Novomeský (értekezés)

Illyés és Novomeský

szült szótárral. Az embernek magyarul kellene kiadnia a lelkét vagy ha nem, lemondani a halálról.”

Illyés mélyre száll, egészen a magyar lélekig, az ösztönök és zsigerek mélyére, a tudatalatti és a tömeglélek tenyészetébe, ahol a megnevezhetetlen érzések és kiszámíthatatlan tettek televénye létezik. Inkább a költők otthonosak ott, mint a tudósok, netán a politikusok! Cioran gondolatai, szövegei értelme a tudattal alig megragadhatók, nem a fogalmakkal szól, hanem a szavak mögött mocorgó sejtéssel, a kimondhatatlan sugallatával érzékeltet. Annál igazabbnak érzi, aki érti őt! Rejtőznek a lélekben az ellenszenv jegyei, melyek a népek közt vádak és bűnök alakjában élnek, egymást érintően lecsapódnak, szolidáris azonosulás vagy atavisz- tikus ellenszenv képében alakot és teret nyernek. Törvénnyé válnak a nemzeti önértékelés és közös ellenségkép formájában. Talán már gyökerük sincs, csak súlyos emlékük, zsigeri kifejeződésük, nyomasztó anyagiságuk, mely jelen lévő, mégis megfoghatatlan, szinte fantomszerűen kísérteties. Annyi mindent tudunk már róla s a lényegét valahogy mégsem birtokoljuk. Melyben, mint Illyés látja, a magyarok a maguk igazával „birtokon kívül” vannak, míg más „szenvedélyével is birtokon bévül áll”. A korabeli helyzet feloldhatatlan paradoxona ez, s a máig élő nyugtalan sejtés. Folytatjuk őt! „De a birtokon kívüli sincs kívül az emberi méltóságon. Sőt ez őneki nagyon is a birtoka, ez a vára.” A szóértéshez pedig: „Egyenjogúságunk kinyilatkoztatásául mi csak őszinteségünket nyújthatjuk.”

5

Novomeský „sajnálja” hogy Illyés „nem hisz” a nemzetköziség eszméjében, a szocialista nemzetpolitika gyakorlatában. Abban, hogy „az osztályellentétek felszámolásával a nemzetek közötti nacionalista ellentétek is megszűnnek”, és - kérdi - „Valóban generációk totális tévedéséről van itt szó?” „Nem hinném, hogy fel kellene adni a harcot.” Novomeský válasza nemzeti önérzetéből és meggyőződésből következik, költői-politikusi életművéből fakad. Hiszi, hogy a szocialista eszmerendszeren belül a társadalmak együttműködésével, folyamatos és szívós törekvéssel rendezni lehet a közép-európai nemzeti ellentéteket. Nem pedig „magukat az okokat is - nem csak a gyógyírt és a gyógymódot - a »sorsszerű átok« irracionális nyomvonalán haladva kell keresni, valamiféle állati eredetű, azokhoz hasonló ösztönökben, ahogy a madárkák saját testvéreiket agyoncsipdesik és kihajigál- ják a fészekből csak azért, mert nem olyan sárgák, mint ők, hanem a tollazatuk születésüktől fogva más színű.” így veti fel a kérdést: „Amennyiben a szocializmus térnyerése nyomán nem következett be automatikusan a népek baráti összefogása és az egymással szembeni tisztelet felvirágzása... nem hagyatkoztunk-e túlságosan ennek a folyamatnak önműködő voltáról kialakult elvárásokra...?” Aztán a 19. századi magyarosítás taglalása során tesz fel kérdést: „megszabadították-e vagy megszabadítják-e a magyar társadalmat a mágnás-nemesi és liberális nagyúri időkből származó és a 20. századba átnyúló rögeszméktől, melyek a magyarság felsőbbren