Irodalmi Szemle, 2006

2006/12 - Csanda Gábor: Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (2) (Duba Gyula, Dobos László, Monoszlóy Dezső, Bereck József, Grendel Lajos, Talamon Alfonz munkásságáról)

Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (2)

ben, és lassan rájöttem, hogy egy kicsit mindenki török, aki gondolkodik.”) közti metonimikus összefüggésre is érdemes figyelni.

A szöveg nyitott egy olyan értelmezésre is, mely nem az őrvezetőt állítja a cselekmény középpontjába, hanem az őrnagyot. Zechmeister tudniillik Tureknek abban az értelemben is alakmása, hogy az ő családi háttere is nélkülözi a bizonyosságot, és a legendák ködébe vész, mert felesége megcsalja. Amiként Turek felépít magában egy országot ahelyett, amelyet szülei - őt is beleértve - elhagytak, Zechmeister is „hinni szeretett volna a feleségének”. Ugyanolyan sérült ember, mint a beosztottja, s fogyatékosságát a narráció elnéző iróniával ecseteli: „gyakran vannak meglepően csöndes időszakai. Ilyenkor magába roskad, mint egy behemót hóember a napsütésben, párnás arcára fájdalmas szomorúság rajzol mélabús vonásokat, hosszú percekre elrévedezik, s gyakran szelídített cirkuszi állatokról és az időjárásról beszélget a legénységgel.”

Annak a feltevésnek, mely szerint a realizmus ebben a Bereck-műben a neki legsajátabb területen és eszközökkel a valóság tarthatatlanságát ábrázolja, szemben azzal, ami a témája (a fikció tarthatatlansága), a szöveg számos ponton elébe megy. A katonák és elképzelt világuk iránt bizonyos megértést tanúsító Zechmeister őrnagy a raportra magához idézett Bélán századügyeletest (mert szolgálatban elhagyta a helyét) a következő szavakkal próbálja mulasztásának súlyosságára rádöbbenteni: Mi lett volna, ha... tegyük fel, nem én, hanem egy generális téved a század folyosójára. El tudja maga képzelni azt a szégyent?!” Azaz a valóság komolyságának mértékéhez a feltételezett, a fiktív szolgál viszonyítási alapul. Ennek paradox következményeként - nem kis nyelvi bravúrral - az őrnagy épp azt várja el a kihallgatandó tizedestől, amit megtilt neki, és amit általa a többiek számára is betiltat (ti. fantáziája működtetését). Innen nézve tűnhet úgy, hogy a novella a kezdettől fogva („Az üvöltést követően Barczik átcselezte magát...”) nyelvében is két kapura játszik. Felmerül, miről is szól tulajdonképpen - a történeten túl - a tudósítás, azaz a címben szereplő „ország” és „elvesztése” jelölőkhöz milyen más jelentések társíthatok.

GRENDEL LAJOS (1948)

Szirák Péter szerint „olyan olvasásmódot alakított ki, amely sem a megelőző szlovákiai, sem az egyidejű magyarországi diszkurzusmintáknak nem feleltethető meg maradéktalanul. Megbontotta az ellenbeszéd-szerkezetet, viszonylagosí- totta a kollektív tudat történelemképét és erkölcsi horizontját.” (Kanonizáltság és regionalitás. A Grendel-olvasás, 1998) Ennek az olvasásmódnak, melyet az irodalomtörténet egyrészt a Mikszáth-, Krúdy- és Mészöly-hagyományhoz való közelséggel, másrészt a kisebbségi sors átértelmezésével, harmadrészt a történeti viszonylagosság demonstrálásával jellemez, Grendel első regénye, az Eleslövészet (1981) felel meg maradéktalanul. Műveinek eddigi visszhangja szerint ez az első regénye egyúttal vízválasztó is: ebben közelít az önmagát alakító szöveg leginkább a hetvenes évek Mészöly Miklósa által képviselt változatához. Ezzel szemben -