Irodalmi Szemle, 2006

2006/12 - Csanda Gábor: Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (2) (Duba Gyula, Dobos László, Monoszlóy Dezső, Bereck József, Grendel Lajos, Talamon Alfonz munkásságáról)

Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (2)

datáramok, látomások, hallucinációk szövegszervező tényezővé való előléptetése áll. A köteteim többszörösen is jelentéses: utal a novellák hősei által sivárnak tapasztalt, kiüresedő, homogénné váló életre; a sivatag eszerint „egyszer csak elterpeszkedik az emberben, mintha mindig is ott lett volna”. Másrészt jelképesen a szöveg poétikájára is rávilágít: a homokszemként pergő, megfoghatatlan (lelassuló, szimultán jelen és múlt idejű) idő képétől a beszéd ellehetetlenüléséig. „Deformálódnak a szavak és a mondatok” - idézhető ismét a címadó novellából. A szavak megbízhatatlansága, a történet és az egyén elbeszélhetetlensége, részleges el- beszélhetőségük nehézségei a Monoszlóy-prózának nemcsak jellegzetes témája, hanem szövegszervező tényezője is. Talán megkockáztatható, hogy a lét és az e- gyén nyelvi hozzáférhetőségének (kifejezhetőségének) kérdése az életmű egészére vonatkozóan érvényesebbnek látszó jellegzetesség, mint Monoszlóy sokat emlegetett költői esztéticizmusa és formagazdagsága.

A minden absztrahálására irányuló elbeszélésvezetést szerkezeti szinten leggyakrabban képzettársítások, szövegfelidézések és ezeket fogalmilag relativizáló kommentárok, (jaspersi értelemben vett) filozofálgatások igyekszenek összetartani, több-kevesebb sikerrel, de a szöveg maga sem törekszik arra, hogy zárt egésznek tartsák. A látszat és a lényeg teljességgel megkülönböztethetetlenné válik benne. (A környezetétől „nyugati filozófiák iránti vonzalmával” különböző Monoszlóyra már Görömbei András is felhívja a figyelmet monográfiájában.)

Jó példa erre A sivatagi pók című novella (az Utolsó vadászat című kötetből, New York, 1983) egzisztencialista alapállása: a létezés megfoghatatlan, s minden ilyen irányú igyekezet eleve kudarcra van ítélve. De a megtapasztalható világ mögött van egy másik létezés, egy megfogalmazhatatlan egzisztencia is, mely kivételes alkalmakkor, határhelyzetben megvilágítódik. A novellaszöveg „filozófiáját” a párbeszéd hordozza, mely felveszi az elbizonytalanító szerkezeti elem funkcióját. A dialógusok első felének performatív irányultságát a másik fél (a válaszoló) rendre megkérdőjelezi, visszakérdező jellegével pedig az irány elhibázottságá- ra mutat rá: „- Leülhetek? - kérdeztem. / - Miért nem ülhetne le?” Még direkteb- ben: Mondjam el az életemet? / - El tudná mondani?”

Egy a novellából vett hosszabb részlet elmélet és szöveg, valamint a konkrét és az elvont összefonódását is érzékeltetheti:

Elhoztam a katalógust. Itt van a retikülömben. Mielőtt odaadnám, szeretnélek valamire figyelmeztetni. A katalógus ötvenéves.- Akkor még nem is éltem.- Már megint kezded? Ötven év igazán nem nagy idő, ha visszafelé pergetjük az eseményeket. Soknak akkor látszik, ha a jövő irányába tervezünk.- Visszafelé is lehet tervezni?- Hogyne. Elsősorban oda kell találni.- A tájékozódási képességem nem valami kitűnő. A főnököm szerint...