Irodalmi Szemle, 2006

2006/12 - Csanda Gábor: Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (2) (Duba Gyula, Dobos László, Monoszlóy Dezső, Bereck József, Grendel Lajos, Talamon Alfonz munkásságáról)

Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (2)

távoli pontra merevülő szemek, mosolyt őrző vonások, egyenes, fehér választékok a fej közepén, hajfonat és szögletes vállak... A képeken túli világot, a dombokat, a síkságot, házakat, réteket, madarakat, ereszek alját, utakat, nem tudjuk külön-kü- lön; mindenki a maga szülőtájára gondol, azt említi magában, felcseperedett leányarcokat, sokat vagy csak azt az egyet, amit magával hozott. A képek pontjait meghosszabbítja a képzelet, s a vonalak hosszán minden szép, a fák, a harang szava és különösen az otthon maradottak arca: számtalan képzelt idill, melyben a leányarcok szépsége a tájjal egyezik.

Nem beszéltem veled erről, apám.

Vártam az ifjúságot, türelmetlenül, mint mindenki más. A várakozás szerelmet hozott, s az a szerelem az élet melege volt, tűz, amitől a test görcsei oldódnak. Mondtam, mutattam volna a szerelmet, lássák, jusson belőle másoknak is; egyben féltem is, hogy belefúlok saját örömömbe. S rájöttem, hogy nem lehet, ezt nem lehet, a szerelmet nem lehet kettétörni, letörni sem lehet belőle, mert elpusztul... Életem biztos pontjának hittem a szerelmet, egyetlen biztos pontjának. Féltettem is, s ki akartam vetni magamból minden mást, szégyenkezve gondoltam apám sokarcú életére... Szégyelltem az életed, apám. Egyszerűen nem akartam érezni azt a kínt, amikor egy test, egy lélek határain belül több élet morzsolódik egyszerre.

Nem akartam ismételni az életed, apám, ezért hallgattam erről.” (1976)

A részletből (ez a regény 6. fejezetéből való) nem tetszik ki, ami a regényegészből, nevezetesen, hogy a jelentések sorozata egyetlen uralkodó szólam helyett szólamok sokaságából bontakozik ki. A felidézés technikája előtérbe hozza és kinagyítja a szereplői viselkedéseket, a párbeszédnek mint cselekményt megállító formaelemnek a gyakorisága a mü (nem a nyelv) statikus jellegét erősíti. A párbeszédek jó része (a részletben mindegyik ilyen) epikai összetevő jellegén kívül a dialógus klasszikus műfajához is közel áll, egyfajta redukált érveléses vita, mely enyhén didaktikusán eszmeiséget (világnézeti, nemzeti, történelmi, térségi stb.) hordoz és közvetít a feltételezett befogadóközösség felé.

Másrészt e párbeszédek - s az egész részlet - fiktív monológnak tarthatók, olyan esszének, mely a megélt történelemnek családi-közösségi tapasztalatként való továbbadásában, átörökítésében érdekelt. A haza (a család, a föld, a határ) és az emlékezet összekapcsolására az első párbeszédben azért érdemes felfigyelni, mert a következők is erre kötnek. A második párbeszédben a fiú a rokonság, az ősök közé sorolja Dózsát, azaz új elemet kapcsol a családi emlékezet láncába. Tehát az apáról fiúra szájhagyománnyal örökített emlékezet az új tapasztalatokkal nemzedékről nemzedékre alakul, de lényeges elemeiben változatlan, nem írható át. A vonatkozó rész retorikája („árkot nyitnak a testembe”, „újbóli feltámadás”) nem hagy kétséget afelől, hogy a családi-közösségi tapasztalat külső, hatalmi vagy hivatalos befolyásolása Isten ellen való vétek. Az a hiteles, amit az érintett közösség az általa megéltekről elmond, erősíti meg a regény zárlata: „így mesélik, így volt.”