Irodalmi Szemle, 2006
2006/12 - Csanda Gábor: Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (2) (Duba Gyula, Dobos László, Monoszlóy Dezső, Bereck József, Grendel Lajos, Talamon Alfonz munkásságáról)
Csanda Gábor Apám halálához megyek, homokon lépek, előttem a fél ország távolsága: elém terül a szándékolt, de megvalósulatlan találkozásaink sora, az el nem mondott szavak, a negyedszázadig halasztgatott nagy beszélgetés... Adnék a magam életéből, hosszabbítanám az övét, aztán szemrehányás tolul a számra: hányszor vittek el, apám, és hányszor tértél meg, okosabb mégsem lettél, legfeljebb öregebb. Okosítani alig tudtál, visszatérésed örömei rövidek voltak, elfértek a napfelkeltékbe vagy az őszi estékbe, mert siettél, siettél a kis örömök idején is... Mert bizonyítanod kellett állandóan: hogy hűséges vagy a földhöz, bizonyítanod, hogy ha kérsz, alázatosan gondolod és mondod a szót, bizonyítanod, hogy hűséges alattvalója vagy mindenkori feletteseidnek és életed kormányzóinak... Jelét adtad annak, hogy keresztény vagy, pártokba nem léptél, csupán azt hajtogattad politikai hitvallásként: „szocialista vagyok”. Bizonyítanod kellett azt is, hogy a magadén kívül közös sorsot tudsz élni és vállalni más néppel is. Megtanultad: a parancs az parancs, annak engedelmeskedni kell, bármilyen nyelven mondják is. Bizonyítottad, hogy megtanultad az engedelmességet, bizonyítottad azt is, hogy egyáltalán élsz, létezel... Egyszerre hány élet morzsolódott benned, apám? Ezt szerettem volna megtudni tőled, és azt is, hogy hányszor hal meg az ember, amíg az élet engedelmességgé és alázattá csendesül lelkében. A végsőn kívül hány halála van az embernek, apám? Ezt sem mondtad el, kit okoljak ezért? Téged? A beszédes idő rövidségét? Vagy magamat?... Azt vártam, elmondod nekem az életed, és én veled megyek mindenüvé. Nem utánad, hanem veled. Nem ismételni akartam az életed, hanem tudni, nehogy a földre törő engedelmesség útját járjam még egyszer... És azt is szerettem volna tudni, hogy mit éreztél akkor, amikor életed nagy mélységeiből forradásos tested- lelkeddel tápászkodni kezdtél, mert az ország teste többet tudott magáról, mint az ember mond önélete újratámadásáról. Kérdeztem is, de nem válaszoltál arra, hogy miért nem kaptál egész életedben egyetlen kitüntetést sem? Tulajdonképpen te miért nem voltál hős, apám? Nem akartál, vagy nem lehettél? Beérted azzal, hogy egy életen át a vállad veregessék, viszonozzák köszönésed? Legalább az alázatod jutalmazták volna, az engedelmességed... Azt sem? Hát akkor mi értelme volt? Vártam, elmondod mindezt nekem, kiokosítasz, megmutatod a világ érdemességeit, a rossz irányokat, azokat az utakat, amelyekre sohasem szabad lépni... Apa és fia útja mikor ágazik el egymástól? Keresem azt a pillanatot, amikor az egy élet kettéválik. Azt már éreztem, hogy saját élményeimből aprócska batyu nőtt a hátamra, s noha ez a batyu még érinti apám testét, már a saját terhem és örömöm. Mikor volt ez? Ezt is szerettem volna tőled megkérdezni, apám. Lehet, hogy te jobban érezted tőled távolodó mozdulataimat... Vártam az ifjúságot, türelmetlenül, mint mindenki más. A lányok lábát már régen néztük a cipő szárától térdig, azon túl sejtelem volt minden, költészet, verssorok, mese, reggelekbe nyúló vágyakozás, képzelgés és minden eljövendő szépség akarása. Esténként körbejártak a féltve őrzött kis fényképek: falusi leányarcok,
