Irodalmi Szemle, 2006
2006/12 - Csanda Gábor: Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (2) (Duba Gyula, Dobos László, Monoszlóy Dezső, Bereck József, Grendel Lajos, Talamon Alfonz munkásságáról)
Csanda Gábor érdeklődés perifériájára, mert az ideológiailag-elméletileg megcsonkított tablón nem voltak elhelyezhetők. DUBA GYULA (1930) sokrétű - írói, közírói, szerkesztői - tevékenységében, melynek fő vonalát regényei, novellái és humoros írásai képezik, Vajúdó parasztvilág című szociográfiájának különösen fontos szerep tulajdonítható. A szociográfiának mint valamely társadalmi réteg életviszonyait leíró és feltáró műnek a két háború közti Magyarországon alakult ki nagy hagyománya. Néhány az ismertebbek közül: Kiskunhalom (Nagy Lajos, 1934), Puszták népe (Illyés Gyula, 1936), Az Alföld parasztsága (Veres Péter, 1936), Viharsarok (Féja Géza, 1937), Néma forradalom (Kovács Imre, 1937) stb. A sikeres műfajjá váló szociográfia, mint látható, a népi írók harmincas években kibontakozó mozgalmához kötődik. A szociografikus elbeszélés másodszori felfutása a hetvenes évek elejére e- sik, s ugyancsak a „népi” (paraszti származású) írók jóvoltából. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér (1970) című munkája mindenekelőtt líraiságával, alanyiságával, vallomásos, felfokozott érzelmi alapállásával különbözik elődeitől, míg realista látásmódja és a vizsgált közösség tárgyilagos megragadásának indítéka azokkal rokonítja. A Vajúdó parasztvilágnak a Duba-életműben elfoglalt központi helyét egyebek közt az indokolja, hogy poétikája felmutatja legtöbb prózájának nemcsak alaktani jellemzőit, hanem a nyelvhez és a világhoz való viszonyukat is. Továbbá számos későbbi nagyepikai művének és az ezek felfűzéséből összeálló regényfolyamainak - kezdve az ívnak a csukáktó\ (1977) az Aszályon (1989) át a Halódó parasztvilágig (2001) - a cím(ek)ben is kifejezett paraszti világ fokozatos és teljes átalakulása a témája. Az egykor volt kompakt falu- és családközösség a Vajúdó parasztvilágban még olyan valóságként jelenítődik meg, mely egyfelől egy természetes, keresetlen életmód és értékrend hordozója, másfelől a táj és szülőföld jelképében köldökzsinórként és kimeríthetetlen ihletforrásként szolgál. S noha ezek felszámolódása és devalválódása veszteségként jelenítődik meg, ez a veszteség az elbeszélés szintjén nem konfliktusos. Elsősorban azért nem, mert a múlt az egyes szám első számú elbeszélő előadásában közvetlen, megélt vagy megismert tapasztalatként jelenik meg- a legtöbb szociográfiához hasonlóan irodaimiasított ténybeszámolóként. „Csak a módszeres etnográfia dolgozik ily pontos leírással... A pontos leírás, ez a fő erénye a stílusnak” - idézi Bata Imrét a könyv második kiadásának (1978) borítója. A három fő részre és részenként több fejezetre osztott mű a pontos valóságmegfeleltetés minden eszközét felsorakoztatja: dátumok, tulajdonnevek, földrajzi nevek, márkanevek, hitelesítő vendégszövegek falukrónikából stb. A paraszti világ bemutatásában a közösség és az elbeszélő integernek mutatkozik, egymáshoz való viszonyában pedig - egy nosztalgikus távlatból - elválaszthatatlannak. A könyv
