Irodalmi Szemle, 2006

2006/12 - Csanda Gábor: Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (2) (Duba Gyula, Dobos László, Monoszlóy Dezső, Bereck József, Grendel Lajos, Talamon Alfonz munkásságáról)

Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (2)

lan heterogenitása összemosta az értékest az elképesztően dilettánssal. A szöveg- gyűjtemény egyrészt jól kivehetően felmutatta a költészetben időközben bekövetkezett szemléleti és poétikai váltást - Tőzsér Árpád, Cselényi László, Zs. Nagy Lajos, Mikola Anikó, Bárczi István és nem utolsósorban az Egyszemű éjszaka hármasa, Tóth László, Varga Imre és Kulcsár Ferenc verseiben. (Monoszlóy Dezső azzal, hogy 1969-ben Nyugatra távozott, automatikusan és az 1989-es rendszerváltásig teljesen kiesett a szlovákiai magyar irodalomból.) Másrészt ezt a váltást az ösz- szeállítás egy harminc (hatvan) évvel korábbi szemlélet folyamatosságában semlegesítette.

Úgy tetszik, hogy az irodalmi viták, irodalomtörténeti összefoglalók és az antológiák kétségtelen hozadékuk dacára mindenkor magukban hordozzák annak hordalékát, amit az irodalomtörténet-írás az önmaga működtethetőségéért folyó igyekezetében fel-felkavar. S látható, ez a programra hivatkozva programot mutató szemlélet legkevésbé azzal a belátással számol, mely szerint az irodalomban a hagyományt a folyamatosan változó kontextus, a jelenkor irodalma alakítja újra.

A fentiek az epikára nézvést is érvényesnek tekinthetők: szintén jelzésértékű, hogy a műnemben áttörést képviselő Grendel Lajos kimaradt a Fekete szél

(1972) című, prózaírókat felsorakoztató pályakezdők novellaantológiájából; négy évvel később megjelent szlovák változatába {Biliard na pamäť niekoľkých hrdinov) már felvették. A mintegy két évtizeddel később kiadott, az 1980-1988 közötti évek novellatermését felölelő A szabadság szomorúsága (1990) című antológia összeállítói (Fazekas József és Tóth Károly) a kötet utószavában nem hagynak kétséget afelől, hogy az előző korszakoktól eltérő beszédmódok áttörése nem jelenti automatikusan az epikának ezek általi átrendeződését: „A novellák jelentős részénél maga a novella tárgya, a cselekmény, a puszta tények kerülnek előtérbe, gyakran a művészi megformálás rovására. Ezekben a novellákban a nemzeti önismeret túlhangsúlyozása, bizonyos nemzeti ideologikus elemek bevitele folytán a történet, a fabula nem kellően motivált, az elbeszélő engedi, hogy magával ragadja a történet (a »valóság«) sodrása, s csak ritkán tud e fölé emelkedni.”

Szorosan összefügg ezzel a hazai kritika alulkondicionáltsága, erőnléthiánya. Aligha véletlen, hogy a kilencvenes évek közepéig a többszólamúság, a másság, az elkülönbözés egy-egy képviselőjét vagy az ilyen művét a szlovákiai magyar irodalom csak a magyarországi fogadtatást követően volt képes úgy-ahogy értelmezni és értékelni (gondoljunk csak a Dobos- és részben a Grendel- meg a Tőzsér- művek befogadására). Az ismét mások (például Cselényi László, Tóth László vagy Varga Imre) „szokatlan kísérleť’-nek nevezett művei esetében tapasztalt értetlenség és idegenkedés feloldására a hazai legfelkészültebb irodalomtudós-gárda (Tőzsér, Koncsol, Zalabai) összefogott fellépése és tudása sem bizonyult mindig elegendőnek. A visszafele is ható szűkítések következtében a spektrum további szerzőkkel és művekkel lett szegényebb, itt Monoszlóy hiánya a legszembetűnőbb, de a sor folytatható azokkal az alkotókkal és műveikkel, akik és amelyek azért kerültek az