Irodalmi Szemle, 2006
2006/12 - Gál Sándor: Az Egy és az Egész (elbeszélés)
Gál Sándor S a mozdulatok! A mozdulatok, amelyek már belülről indulnak, s jeleket küldenek; érezhető tapintható jeleket. Tudsz-e rólam? Ó, ez a sötétség! Ó, ez a titokzatos tenger s a libegés! Aztán mintha valami hirtelen megpendülne. Üllőn a kalapács. Kő a kövön. Halkan, finoman. Remegés. Visszhang. Újra. Majd megint. S a fájdalom. Bilincsek. Bilincsek szorítása. Fájdalom. Megszűnik a libegés: a tenger feketén kizúdul, s beleütközik az égbe. A bilincsek s a fájdalom! S megint az a halk, finom pengés az üllőn... Kalapácshang. Meghal a tenger. Elúszik a végtelen egek felé, s mélységei felett kigyullad egy csillag. Zuhan, zuhan az eltűnt tenger, fénye távoli, ködökön át érkező. Belelobban a hajnal egy szempárba. Petróleumlámpa lángja. A lány fénye. A fény. Nincs is még. Nem is igazi. Babonás, elátkozott, hajnali. Kettős sötétségből érkezvén isten nyitott tenyerére - hidegségre, fényre. Ez az első. Az első lélegzetvétel előtti pillanat. Láng, ködökön, tengereken átszürődő, új köddé és új tengerekké bomló. Hidegség. Utolért a világ hidege. A fényben élő világ hidege. A közeli s a távoli. Az első lélegzetvétel előtt. A pupilla még meg se rezzent. Csak a szemhéj nyi- tódott-záródott öntudatlanul közönyösen Innen még nem maradt semmi emlék. Még nincs hely az emlék számára a szemben másra, csak az első fény befogadására. Megérkezett a világ. Emlékek nélkül. Miután a fényt birtokába vette, egy mozdulatra megtelt a tüdő levegővel. Iszonyú kínok fakadnak fel általa. A hörgők alagútjain lángoló vonatok zakatoltak át, s tépték a nyirkot, égették a nyirkos felületeket, felszakadt az erek kútja, új áramlások indultak el a felszín alatt. Halhatatlanul recsegett-ropogott minden ebben az új áramlatban, amely maga előtt sodorta a salakot, a felesleget.
