Irodalmi Szemle, 2006
2006/11 - TALLÓZÓ - Bodor Béla: Csapda - kinek? (Tőzsér Árpád: Léggyökerek című verseskötetéről)
TALLÓZÓ tében. Ha a költő mai munkáit nézzük, azok között szép számmal akad a napi élményekről szóló lírai beszámoló, a kortárs költők, írók, művészek munkáiról szóló esszéköltemény, társadalmi szatíra, groteszk jelenet, sőt nonszensz jellegű vers is. Mindegyik játékos, egyik sem komolytalan. Jó, élvezhető darabok. Érdemes végigolvasni a könyvet: nem fog fájni (hogy klasszikust idézzek), pontosabban igen, de az ugyanaz. Most mégiscsak egy verstípusáról, annak is egy darabjáról szeretnék bővebben beszélni, mert annyi éppen belefér ebbe az írásba. Tőzsér érett költeményei elsősorban arról ismerszenek meg, hogy a költő le- fegyverző természetességgel és könnyedséggel óriási műveltségi anyagot kezel. Jelen kötet első, Püthagorasz ipszilina című ciklusának versei például az antikvitás nagy történeteinek némelyik epizódját mondják újra, mindenfajta hetvenkedés vagy művelt- ségfitogtatás nélkül. Egyszerűen arról van szó, hogy az emberi gondolkodás alapvetően történetekből építkezik, és ezeknek a történeteknek a legerősebb darabjai a népköltészet és az antikvitás kultúrájába illeszkednek. Tehát ha ezeket elfelejtjük, öröklött tudásunktól szakadunk el. Nem elég a régi történeteket újra elolvasni: újra el is kell mondanunk őket. Tőzsér interpretációjában Homérosz vagy Plutarkhosz elbeszélései veszítenek világszerűségükből, inkább olyasféle érzést váltanak ki az olvasóból, mintha a költő az eposzok, históriák helyszínein halszemobjektívben végződő távcsőre forgolódna, melyben mindig csak egyetlen mozzanat mutatkozik, de az váratlan rövidülésekben és részletgazdagon. Ebben látom a legfőbb különbséget Tőzsér vállalkozása és a vele nézetem szerint a legközelebbi rokonságot mutató mű, Balaskó Jenő Nagy Sándor-elbeszélése, A napszekér rúdja között: Balaskó a történet egészének épségét igyekezett Curtius Rufus szövegére alapozva... nem is annyira helyreállítani, mint inkább megteremteni. Tőzsért nüanszok és pillanatok érdeklik. Egy példán a legegyszerűbb szemléltetni, hogyan elegyíti Tőzsér a művelődés- történeti allúziókat a saját elképzeléseivel. A Cinna című vers lényegében véve Iuvenalisnak, a római szatíraköltőnek a monológja. így kezdődik: „Rosszul tudja Suetonius: a poéta Cinna nem Brutus / háza előtt lehelte ki a lelkét, s nem a Julius Caesar / halálán felbőszült tömeg tépte ki melléből a szívét/és nevét. Széttépték, sőt-borzalom -felfalták, de / ötvennyolc évvel később, s itt, Egyiptomban, Ombos / s Tentyra városok között, a mezőn... ” Valójában több történet tűnik át egymáson ebben az elbeszélésben. Tőzsér, a költő magára ölti Iuvenalis, a költő alakját. A hagyomány szerint a római szatíraszerzőt valamikor a 130-as években száműzték Egyiptomba, ott katonáskodva érte a halál még 140 előtt, amikor állítólag a bánattól megszakadt a szíve. Már ez a történet is meglehetősen irodalmias és valószerűtlen, hiszen a költő ekkortájt túl volt hetvenedik évén - nóta bene csakúgy, mint Tőzsér. Maró, felháborodott szatírái nem tették őt népszerűvé felső körökben (abban a világban, amiről, mint mondta: „ vajmi nehéz szatírát nem költeni... "), de a következtetésre az ad okot hogy utolsó előtti szatírája Egyiptomról, az utolsó pedig a katonaéletről beszél, méghozzá mint saját élményekről szóló első személyű beszámoló. Arra azonban nem utal, hogy ezek az élmények jelen idejűek lennének, és az is meglehetősen bizarr gondolat, hogy annak
