Irodalmi Szemle, 2006
2006/11 - TALLÓZÓ - Bodor Béla: Csapda - kinek? (Tőzsér Árpád: Léggyökerek című verseskötetéről)
TALLÓZÓ a szatírának az Egyiptomra nézve dehonesztáló kitételei tették volna népszerűtlenné, a- mit majd ezután a száműzetésben fog megírni. Ebben a versben, a Tizenötödik szatírában szerepel az a jelenet, amikor az említett két város egymással csatázik, és az ombosiak a menekülő tentyraiak közül az „ Egyiket elfogják, ki a félsztől túl nagy iramban /futván hasra esett; ezt kis falatokra, sok apró / részre szakítják szét, hogy mindnek jusson a testből, / melyet a győztes horda, körülrágcsálva a csontot, /felfal egészen... ” (Muraközy Gyula ford.) Tőzsér folytatja a játékot: a két szöveghelyet összeolvasztva arról beszél, hogy költőelődjét, Cinnát (Helviust) száműzték Egyiptomba, ahol a két város vallási csetepatéjában vén- ségére elfogták, és széttépve megették. „ Bezzeg, más a világ ma, bármit írhat a költő, rá se fütyülnek. / Cinna, most kén ’ élned! ”, mondja... ki is? A vers beszélője, Iuvenalis, akit száműztek? Akinek ezt adja a szájába Tőzsér: „Lám, én sem irokrég, csak ha/őrségben állok, meditálok néha rejtett dactilusokban. ” Talán érthető, hogy mi is a tétje ennek a „posztmodern” szerepjátéknak. Hogy kire-mire csattan rá a „poétikai csapda”. Szó sincs relativizmusról, amoralitásról, e- gyéb, napjaink költészetéről gyártott hiedelmek testet öltéséről a szövegben. Ellenkezőleg. Éppen a narrátor integritásának megbontása helyezi a költőt a történelmi kontinuitás helyzetébe, éppen a játék teremti meg a súlyát, és kapcsolja a mindenkori poié- szisz ethoszához. (Helikon Kiadó) Bodor Béla A Kilián laktanya
