Irodalmi Szemle, 2006
2006/11 - TALLÓZÓ - Pécsi Györgyi: „Mocsok által jutunk kincshez” (Szilágyi Domokos megzsarolásáról)
TALLÓZÓ sohasem az erkölcsi alapértékek megtagadásával választott. Újra kell olvasni e mára már klasszicizálódott életművet — egy korszerűbb olvasatra és értelmezésre e nélkül is szükség lett volna de lehet, hogy sok időnek kell eltelnie, amíg (amennyire szükséges) külön tudjuk választani a költőt és az embert, és higgadtan beszélhetünk életművének egészéről. Szilágyi Domokos költészetét hosszú ideig a diktatúra elleni lázadásként olvastuk, erkölcsi üzenetére jobban figyeltünk. Ezek az értelmezések visszamenőlegesen sem vesztik érvényüket, de bizonyos, hogy a maguk korában érvényesnek vélt valamennyi megállapítás már nem erősíthető meg feltételek nélkül. Az eddigi legteljesebb szövegkiadás alapján (Fekete Sas Kiadó, 2006) jól láthatóan két nagy törés van Szilágyi Domokos költészetében. Az egyik törés az 1957/58 körüli években mutatkozik, a derűs költő váratlanul elkomorul. A kortársak a személyiségnek a versekben is megmutatkozó elkomorulását rendszerint az 56-os megtorlások megdöbbentő - tanúként megélt - tapasztalataira vezetik vissza, de amennyiben beszervezése minden kétséget kizáróan megtörtént, az okot ez utóbbiban kell keresnünk. És elkezdődik a költő rettenetes önpusztítása, gyógyszerezés, alkohol, ideggyógyintézetekből való ki-bejárás, melyek hatását a költő gyenge fizikumából adódó egyéb súlyos betegségei csak fölerősítik. A másik törés az 1969-es Búcsú a trópusoktól kötet után jelentkezik - innentől, a Fagyöngy verseitől már a halálra készül: szembesülve az e világi üdvözítés és üdvözülés hitének, illúziójának totális kudarcával, fölhagy a formai kísérletekkel is. Az utóbbi években - függetlenül e nyilvánosságra került tragikus szereptől — másként olvassuk Szilágyi Domokos költészetét. Úgy látom, a mai olvasót az életműnek ez a második fele szólítja meg inkább, a Fagyöngy utáni korszak versei, amikor a költő magával a léttel áll szemben. Bejelenti a világ megújulásának metafizikai igényét (Ünnep), megírja az ember halálát (Öregek könyve), és számos változatban megírja a költő halálát (Felezőidő, Héjjasfalva felé, Törpe ecloga). Széchenyi, Vörösmarty, Petőfi, Radnóti - azokat a mártír sorsokat szólítja, amelyek tiszták és következetesek maradtak, azokat az elődöket, akiknek életében és halálában a szó és a tett között lényeges ponton soha, sehol nem volt lényeges eltérés (Székely János). S végül (az ember) ontológiai magányát, kudarcát beismerve, számos megrendítő versében fölkészíti magát a - megszabadító?, megváltó?, megtisztító? - halálra. Szilágyi Domokos halála - a korabeli legendásítás szerint - tiltakozás volt, utolsó tiltakozás az ember szuverenitását semmibe vevő hatalom ellen. Úgy sejtem, menekülő tiltakozás volt az övé, ahogy minden öngyilkosság menekülés is egyben, összeroppanása pedig törvényszerű. A költőnek a Búcsú a trópusoktól (1969), de különösen a Fagyöngy (1974) kötet és az azutáni alkotó korszakát azonban abszolút tisztának érzem. De verseiben látszólag ekkor sincs nyoma annak a konkrét traumának, amely feltehetően tragikus halálához is hozzájárulhatott. Rettenetes gyötrelemmel fölfüggesztette, talán időlegesen meg is szüntette magában a bűn tudatát - erre a tudathasadásra talán csak pszichológusok, elmeorvosok szolgálhatnak magyarázatokkal, ha tudnak. De lehet, hogy az életműbe szervesen illeszkedő olyan sorok is, mint ezek: „S mert azt hittük: a bátorság
