Irodalmi Szemle, 2006
2006/11 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: Fekete zúzmara (Mécs László válogatott verseiről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE figurája. Klotild története egy összezavarodott „túlemancipált” nő története, sajnos azonban az elbeszélés túlírt, olyannyira, hogy végül élvezhetetlenné válik, a fogászati eszmefuttatások fölösleges ballaszttal töltik meg. Fogalmazási furcsaságok is fel-felbukkannak, érthetetlennek vagy legalábbis nem logikusnak találtam például azt a mondatot, amelyben arról van szó, hogy „Klotild főnővér kreativitása abban nyilvánult meg, hogy irataiban teljes zűrzavar volt, ennélfogva jóval tovább tartott az egésznek a kitöltése.” Talán valamiféle esetlen iróniával próbálkozik itt a szerző? Valószínűleg másképp kellett volna összerakni a mondatot, hogy ez az irónia zamatosabb legyen. Az ördög mellett olykor az unalom („finom szörny!” - sziszegi Baudelaire, s néha mégis csak inkább egy „iszonyú dög”) is a részletekben lakik, főképp, ha lényegtelen részletekről van szó, s Aich Péter néha valóban beleveszik ezekbe a részletekbe, több elbeszélésében is. Nem könnyű helyükre tenni az álmokat és túlélni a tényeket, s nem könnyű átvinni a szerelmet arra a bizonyos túlsó partra. Talán még egy kicsivel nagyobb nekirugaszkodás kell hozzá. ( Madách-Posonium, Pozsony, 2005) Szalay Zoltán Fekete zúzmara (Mécs László-válogatás a Madách-Posonium kiadásában) „ Pannonhalma mezején a Hernádról álmodom / s izenem neki: még nem vagyok halott" - írja hetvenévesen a költő. Mécs László akkor az „agg szerzetesek kegydíjotthonában” él és ifjúságára gondol. Ifjúságára és életére, amely Hernádszentmiklóson kezdődött, s Kassán és Budapesten tanulva folytatódott, a nagykaposi és királyhelmeci plébániákon telt és a pálya derekán, mintegy kettétörve, Pannonhalmán közelgett vége felé. Innen tekint vissza a költő a „szent” Hemádra, amely a „kurucföldzúgó lelke. ” Néhány nagy elődünk szinte legendás életet élt! Fábry Zoltán útját közelről figyelhettem, Sellyei József parasztéletét és pompás művét (az egyik kisregénye új kiadása alapján) nemrég csodáltam, Mécs László költői pályáján most álmélkodom. Fénnyel kezdődött, ragyogó tisztaságát a premontreiek fehér reverendája növelte, majd a zenitről aláhullva, teljes magányba ért. Hajnali harangszó című verseskönyvével 1923-ban felrázza a haza elvesztésébe beledermedt kisebbségi lelkeket, s a verseit szavaló pap költő később az országot is. „Mélyből kezdje, ki magasba készül, / Poklokat járt meg minden megfeszített” — mondja a Tertulliánus énekében. Könyvét ,y4 földi szenvedésektől millió sebből vérző emberi Szívnek” ajánlja. Említett versében, melyben az egykori latin egyházi író nevében és hangján arról szól, hogy a katakombalakó ember Cézárt a diadalszekerén látva kiáltson vi- vátot, van egy ilyen sora: „mert a te vivátod úgyis mindig átok”! Az idézetekből