Irodalmi Szemle, 2006

2006/11 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (11) Magyar líra a két világháború között (tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században (11)

Kádár-korban már más volt, mint az ötvenes években, majd ez is tovább ámyalódott a hetvenes évektől, így hát nem csoda, hogy a rendszerváltást követően is újra szemügyre vette életművét egy fiatalabb, elfogulatlan irodalomtörténész-nemzedék.

A kilencvenes években két fontos könyv jelent meg József Attiláról. Az egyik Tverdota György József Attila c. monográfiája (Korona Kiadó, Bp., 1999), a másik Sárközy Péternek ,,Kiterítenek úgyis” c. könyve (Argumentum Kiadó. Bp. 1996), melyben a szerző a költő utolsó, életében megjelent kötetének verseit elemzi. Egyik könyv sem kérdőjelezi meg József Attilának a magyar irodalmi kánonban elfoglalt kitüntetett helyét, viszont megkérdőjelez és eloszlat néhány olyan makacs mítoszt, a- mely a marxista irodalompolitika csúsztatásainak köszönheti létét.

Az egyik ilyen, s talán a legmakacsabb mítosz az, hogy József Attila a proletariátus költője volt. Ez a mítosz a költő származását veszi alapul, és rövid ideig tartó tagságát a kommunista pártban. Tény és való, hogy a proletariátus vagy a proletársors mint téma vagy motívum több József Attila-versben is megjelenik, ám nem ezek a versek határozzák meg lírája egészének a karakterét, ezért hiba lenne ennek jelentőségét túlbecsülni. Halász Gábornak írja a költő 1935-ben: „Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé, s kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán »jóljön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt, csak önnön sivársági érzésemnek formákba állása érdekel.”®

Egy másik mítosz a József Attila és Babits közötti feszültséget dramatizálja túl a József Attilának oda nem ítélt Baumgarten-díj ürügyén. A két költő közötti hűvös viszonyt József Attila kétségkívül otromba Babits elleni támadása okozta. József Attila azonban néhány évvel később megkövette Babitsot, ami pedig a Baumgarten-díjat illeti, a harmincas évek folyamán a költő Baumgarten-segélyt kapott s az úgynevezett kisdíjban is részesült, a kurátorok pedig 1937 novemberében, néhány nappal a halála előtt neki ítélték az az évi fődíjat. A harmincas évek közepén, minden mellőzöttsége ellenére, a céhbeliek kezdték fel- és elismerni József Attila költészetének jelentőségét, s a költő olyan irodalmi nagyság pártfogását is élvezte, mint Kosztolányi Dezső. Költészete tekintélyének emelkedése tehát, teljesen érthető okokból, egybeesik lírája megdöbbentő erejű kiteljesedésével a Medvetánc (1934) c. kötetet követően. A tehetséges költő ezekben az években nőtt fel legnagyobb kortársai mellé.

Hangpróbák. 1922-ben jelenik meg első kötete, a Szépség koldusa címen, melyet a Nem én kiáltok (1924) és a Nincsen apám, se anyám (1929) követ. E három kötet verseiben, bár akadnak közöttük emlékezetes költemények is, különösen a harmadikban, az olvasó leginkább mégiscsak József Attila költői útkeresésének különféle állomásaival ismerkedhet meg. Első kötetéhez egyébként nem kisebb tekintély írt meleg hangú bevezetést, mint Juhász Gyula.

József Attila húszas évekbeli útkeresése igen szerteágazó. Kipróbálja a nyuga- tos nemzedék szinte minden nagy költőjének a hangját. Ady, Kosztolányi, Babits és a többiek stílusára nagy tehetséggel tudott ráhangolódni. Mindez nem akadálya azonban annak, hogy a népköltészet forrásaiból is merítsen, és az Erdélyi József által divatba