Irodalmi Szemle, 2006
2006/11 - Csanda Gábor: Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (1) (Dobos László és Talamon Alfonz regényéről)
Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (1) fenséges és megszentelt selyemlobogókként úsznak fényes anyaguk csattogtatva, siklóként tekergőzve, pajkosan, fáradhatatlanul egymást kergetve. A világot eltakaró terebélyes, mélykék, zöldesfekete pajzsaik címerrajzolata közötti hasadéko- kon át sápadt-lucskosan vibrál a napkorong, bőven szétömlő arany sugár vérével öntve el a teret, fürösztve az elemek látványában gyönyörködő lelkem, burjánzó, tüskés kökénysubájú, hajlott gerincű, fakó dombok tetején, megsüllyedt, pókhálók csipkefüggönyei alatt régi festékrétegeit vedlő homokkő feszület alatt, melyről a megcsonkított végtagú megváltó emeli ólomszürke, nehéz szempilláit rám. Balgán reménykedve bibliai csodák bekövetkeztét várom, nem mindennapi, emlékképeivel életem végéig visszakísértő természetfölötti dolgokét, amelyek, úgy érzem, valami megfogalmazhatatlan zsigeri megérzés hatására, beteljesületlen szüntelen körülöttem settenkednek, s valahányszor feléjük fordulok, félénk pillangókként röppennek tova, így hozva tudomásomra, csak kivételes helyzetekben, kiválasztottként nyerhetek bepillantást az árnyaknak és fényeknek örök, szédítő, kavargó, fortyogó kavalkádjába. Nyugtalanító éberségemmel küzdve az elalvás előtt, figyelhetem a mindig utazásra csábító, kalandra hívogató, szélcsendben az égre csókokként rálehelt éjszaka köpenyredőinek szétterülését szobámban, az önmagát gyorsan dermedő viaszkönnyekkel sirató, pislákoló gyertyafényben. A lángnyelvecske megvilágította, mindinkább beszűkülő térben, az olvadó, nedves-piszkos, kietlen hómezőt idéző távoli mennyezeten imbolygó árnyak ügyetlen ecsetujjai rajzolják bútoraim torz alakjait, akár a titkos szertartások, holt lelkeket invitáló szeánszok médiumai, különös, lenyűgöző táncot lejtenek, s mintha előre remegnének a távolból süvítve feléjük szárnyaló földöntúli lények máris érezhető közeledtétől, egyre a rezzenéstelen tükrű tengerszembe vetett kő csobbanása után lassan csituló, mind laposabb hullámok körkörös mozgását látom. Zugaikból előmerészkedett férgek vadásszák csáprágóikkal a csendet, lomha pókok, ragacsos hálóik végén ingaként hintázva, miközben az érzékelhetetlen, lassan mozgó légáramlatok vándorlásaik során minduntalan nekiütköznek a néha felsercenő lángnyelvnek, gondolataim tátongó űrbe néző repedésein keresztül szokatlan érzések szivárognak elő, úgy tűnik, az árnyak egyre fenyegetőbben nyomulnak előre testemig, felemésztve a csekélyke fényt, tapinthatatlan testük előrelendítik a távoli sarkakból, hosszú, koromcsont kezeikkel kiéhezett, megzabolázhatatlan ragadozókként kapnak hirtelen felém, mohó markaik sokaságával takarva el a még jól látható tárgyak körvonalait, szemük lidércként villan képzeletemben, bőségesen hintve a rettenet acélfogú szikráit szívembe, melyeket fáradt vagyok eloltani rációval, belefeledkezem mind félelmetesebbé, fenyegetőbbé szított haláltáncuk igéző látványába, ahogy igyekeznek részesévé tenni, bevonni szorító, fullasztó ölelésükkel, az ágyammal együtt nyalá- bolnak fel a padlóról, sodródó falevélként tesznek játékszerükké sajátságos törvé- nyű rítusokban. Testem kiterítve himbálózik hatalmukban, minden erőmmel belekapaszkodom az ágydeszkákba, irtózva a torokszorító forgatag sebes iramlásától, nehogy kiszolgáltatva gonosz uraiknak, lefordíthassanak dereglyémről, a légörvé-
