Irodalmi Szemle, 2006
2006/11 - Csanda Gábor: Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (1) (Dobos László és Talamon Alfonz regényéről)
Csanda Gábor töttnek véli. Persze, a vitát nem a széles látókörű és nagy tudású esszéista dönti el, hanem maga ez az irodalom, amely akkor és azóta is többször rácáfol a fentiekre, és sajnos teljesítményét is könnyebb mennyiségben mérni. „Ha felnyitunk egy szlovákiai magyar irodalomtörténetet — írja Németh Zoltán 2003-ban —, akkor szinte azonnal szemünkbe ötlik a nevek sokasága. Elgondolkodtató, hogy egy szlovákiai magyar irodalomtörténetnek miért kell szinte több nevet tartalmaznia, mint egy magyarországinak/összmagyamak. Harmadrangú, sehol sem ismert szerzők és művek vég nélküli lajstromozásából egyetlen tény derülhet ki: ennek az irodalomnak a számára nem az érték a fontos, hanem a jelenlét.” Nem mindegy, hogy a szlovákiai magyar identitás mint kultúraformáló tényező milyen hagyományok hatáskörében képzeli el magát, tehát hogy milyen szellemi áramlatokban látja visszaigazolhatónak mindenkor változó létét. Az irodalomra szűkítve: milyen a kötődése a világirodalomhoz, az egyetemes magyar irodalomhoz és ezen belül szűkebb régiója irodalmához mint előképhez. S itt két egymásnak ellentmondó nézet tartja magát. A regionális, művelődéstörténeti megközelítésből kiinduló vélekedés szerint a szlovákiai magyar irodalom nagy múltra tekint vissza, mégpedig nemcsak arra a hagyományra, melyet a Szlovákia mai területén valaha is született irodalom (Balassi, Madách, Mikszáth stb.) jelent, hanem ide tartoznak azok a szerzők is, akik erről a területről elkerülve gazdagították az összmagyar irodalmat (Kassák, Márai, Schöpflin Aladár stb.). Ezt a múltat a (cseh)szlovákiai magyaroknak azért kell jobban ismerniük, mert előzményei a csehszlovákiai magyarság múltjának. Ezzel szemben a földrajzi-történelmi, szlovákiai magyar irodalomtörténeti felfogás szerint a (cseh)szlovákiai magyar irodalmat Csehszlovákia 1918-as megalakulása hívta életre, pontosabban az ebbe az államalakulatba kényszerült magyar szellemiségtöredék, s eszerint ez az irodalom a hagyománytalanság alapjain a semmiből indult („nullpontról”, „tiszta lappal”), s 1948 után, ha nem is teljesen gyökerek nélkül, de csaknem ugyanebben a helyzetben találta s teremtette újra magát. Az egyetemesség-sajátosság, a specifikum-általános érvény, a regionali- tás-multikulturalitás, a hagyományőrzés-világra nyitottság, az értékmegőrzés-értékteremtés stb. dilemmák közepette a mindenkor és leggyakrabban megfogalmazott igény a létrejövő alkotások megfelelő minőségének kívánalma. „A színvonal és mérce dolgában nem lehet és ne is legyen megalkuvás vagy kedvezmény: ne legyen olyan (cseh)szlovákiai magyar író, aki nem jó magyar írónak, de jó (cseh)szlovákiai magyar írónak, se olyan (cseh)szlovákiai magyar mű, amely magyar irodalmi műnek gyenge, de (cseh)szlovákiai magyar műnek megjárja” - írja Rákos Péter egy 1992-ben megjelent, az Irodalmi Szemle által kezdeményezett vitához való hozzászólásában, mindemellett a szlovákiai magyar (és a többi kisebbségi) irodalom sajátos voltát nem kérdőjelezve meg: „Van valamiképpen szlovákiai magyar irodalom, az összmagyarhoz viszonyítva mint külön szín, a magyarországihoz viszonyítva mint külön terület.” A fogalom használatának eltérő módjai és változó körülményei szerint a
