Irodalmi Szemle, 2006

2006/11 - Csanda Gábor: Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (1) (Dobos László és Talamon Alfonz regényéről)

Fejezetek a szlovákiai magyar irodalomból (1)

„szlovákiai magyar irodalom” a legkülönfélébb elvárásoknak képes eleget tenni — és ugyanebből kifolyólag egyetlen elvárásnak sem tud maradéktalanul eleget tenni. Az egymással akár ellentétes értelmezésű felfogások leggyakrabban az autentikusság (eredetiség) és a specifikusság (sajátosság) jegyeinek elismerése vagy tagadása mentén rendezhetők. Az elismerő vélekedés szerint a szlovákiai magyar irodalom eredeti, öntörvényű, tehát más irodalmakkal, de főként a többi kisebbségi magyarral és a magyarországi magyarral egyenrangú irodalom, melynek sajátossága, a többiétől való különbözősége a szerzőinek (és olvasóinak) sajátos földrajzi és történelmi helyzetéből adódik. Az ezzel ellentétes nézet szerint a „szlovákiai magyar irodalom” szó- kapcsolat mint szakkifejezés alkalmatlan arra, hogy vele-általa szépirodalmi szövegen belüli esztétikai kategóriák leírhatók-megragadhatók legyenek.

Az irodalomtörténet és az irodalom képviselői időszakonként eltérő hevessé- gű és jelentőségű vitát folytatnak annak megítéléséről, vajon mit is értsünk a szlovákiai magyar irodalom alatt, s hogy e fogalomnak földrajzi-szociológiai leíró jellegén túl még milyen jelentése lehet. „Van-e, nincs-e, volt-e már csakugyan, lehet-e még valaha úgynevezett szlovenszkói irodalom? Szeretném azt felelni: nincs, nem volt és ne legyen. Miért? Mert minden izolálás: bűn, halál, elsorvadás” — írja Fábry Zoltán 1926-ban, s érveléséből kiolvasható, hogy elveti a terminus létjogosultságát, ha ez az elszigeteltségnek, a provincializmusnak és a dilettantizmusnak kíván irodalomtudományos kereteket adni. Az egyetemességet és az elszigeteltséget szembeállítva fejti ki véleményét Fábryval egyetértve Tőzsér Árpád is a Hét-beli vitában (1979; a vita címe: Van-e költészetünk): „Ha a »szlovákiai magyar irodalmat« a szlovák antológiákból s a magyar antológiákból kihagyják, akkor nem kívánunk »szlovákiai magyar irodalom« lenni. Ha a szlovákiai magyar író műveinek tükrébe sem a magyarországi magyar olvasó, sem a szlovák olvasó nem tekinthet bele (ez utóbbi a szlovák fordítások híján), akkor nem akarunk »szlovákiai magyar írók« lenni. Ha a szlovákiai magyar irodalom hagyományként és látóhatárként csak a magyar és szlovák irodalmat fogadja el, akkor valóban »nincs, nem volt és ne legyen« szlovákiai magyar irodalom.” Ugyanitt Tőzsér a megnevezésről megállapítja, hogy Jelenthet egészségtelen elszigeteltséget, bezártságot, levegőtlenséget, de jelenthet végletes nyitottságot, világra tártságot is. Sőt: a nemzetiségi irodalmak esetében a nyitottság követelménye követelőzőbb, mint a nemzeti irodalmak esetében”.

Szlovákiai magyar irodalom: létezik-e vagy sem? című, 2003-ban született összegző tanulmányában Németh Zoltán idézi Szirák Péternek egy korábbi dolgozatát (Regionalitás a huszadik századi magyar irodalomban), mely leszögezi, hogy a két háború közti szlovákiai magyar irodalom teljesítménye nemcsak a magyarországi magyar irodalmat nem befolyásolta, számottevő eredményt a születése földrajzi határain belüli régióra szűkítve sem mutatott fel. Németh Zoltán hozzáteszi, hogy ezek a célok „a mai napig sem sikerültek neki”, persze, bizonyos megszorításokkal, hiszen „a szlovákiai magyar irodalom történetét valószínűleg meg lehetne írni egy tucat név felhasználásával.”