Irodalmi Szemle, 2006

2006/11 - Sipos Janka versei (írom, Ugyanolyan, Táj az ujjamon)

Sipos Janka versei

Szememnek éles látcsövet Tart józanság és döbbenet,

S ha fú a régi szélmalom,

Kabátom összegombolom.

A régi fák, a földutak Csak nyögnek a terhek alatt,

És sorvadnék, de nem fogok,

Mert fagyok jönnek, nagy fagyok.

Lilára fagyni teljesen Jó nem lehet, azt nem hiszem.

Kívül legyünk hát langyosak,

Hideg fölött és fagy alatt.

Porc fülemben megreped,

Ha ráharapsz - ez jó neked;

Szívben szálka, szembe tü,

Szabad vagyok. De nagyszerű!

Hinta, könnyek, hárfa, dob,

Zenélek és andalog Szememben száraz villanás,

Ha holnap is itt ér a láz.

Fontos volt-e, nem tudom.

Hempereg a matracon,

Táncol, lassan tiszta kék Ujjamon a holt vidék.

„Etel a szájba. Kés a szívbe...”

Az Ugyanolyan, a Táj az ujjamon és az írom című versek egy megbízható verskultúrájú fiatal ember magabiztos belépője az irodalomba.

Az Ugyanolyanban a hatásos s az egész (egyébként csak két strófás) versre kiterjedő ellenpontozás („Ruhát vált. De szagot nem”) a megragadó, s az az erő, ahogy ezt az ellentétezést a rím, a grafikai forma, a jelentés egyaránt erősíteni tudja. A dalszerű opusban (a dal természetével ellentétben) elutasítás van (feltehetően a fiú elutasítása a lány által), s ez a paradox, egyszerre ragaszkodó és elutasító pozíció valósul meg a vers képi szintjén is: „Megcsókol. (Kezében kés.)”