Irodalmi Szemle, 2006
2006/10 - ELHUNYT SÜTŐ ANDRÁS - Szalay Zoltán: Le kell szokni (novella)
Szalay Zoltán bé nem állt fel a farka reggelenként, romlott a látása, a hallása, a szaglása, az ízlelése, tökéletes roncs lett belőle. Tökéletes, állapította meg Cincér. A harmadik fázis... figyel rám?... ejnye, ne vérezze össze az ingét, tessék, itt egy papír zsebkendő, ebbe... Nos, a harmadik fázis lényege, hogy semmilyen más táplálékot nem fogyaszthat, csak és kizárólag azokat a készítményeket, amelyeket előírunk. Természetesen mindent eljuttatunk magához, ahogy eddig is. Ne aggódjon, nem fogjuk éheztetni, bőséges adagokban fogja kapni az ételt és italt, de persze csak a megszabott arányban veheti majd magához. És garantálom, hogy az ízükre sem fog panaszkodni. Tudja a jelszót! Le kell szokni. Gusztáv nem panaszkodott, mert nem tudott panaszkodni. Tartotta magát Cincér parancsaihoz, nem fogyasztott mást, csak amit küldtek neki. Moslékformájú pépek voltak általában, Lenke buzgón adagolta a férfiba a Leszokunk! polgári társulás pecsétjeivel jelölt zacskók tartalmát, habár maga is bevallotta, hogy a szaguk elég förtelmes. Milyen jó, hogy én sosem dohányoztam, jegyezte meg egy alkalommal tréfásan, de aztán, Gusztávra pillantva, rögtön mélységesen megbánta kijelentését. Gusztáv azonban nem bánta. Már nem bánta túlságosan, mi történik vele. Nem tud munkába menni, mondta Lenke a telefonba Gusztáv kollégájának, aki érdeklődött, hol marad a férfi már harmadik napja, mikor egy csomó elintéznivaló várja az irodában. Pihenésre van szüksége, magyarázta Lenke. Hamarosan felépül, és újra munkába áll. Gusztáv ekkorra tulajdonképpen már csak köhögés formájában nyilvánult meg. Egyébként naphosszat feküdt. Bensőjét dühödt forróság gyötörte, miközben bőrét jéghidegnek érezte, fejében pedig mintha állandóan két jókora kalapács ütlegelte volna halántékát. Köhögött, nyögdécselt, a pépek, amelyeket Lenke tömött belé, rögtön kifolytak belőle, általában még a vécéig sem jutott el. Aztán az egyik reggel Lenke szokás szerint hozta a reggeli szerepét betöltő moslékot, és sugárzó arccal közölte a férjével, hogy nagy lépésre szánta el magát. Úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha minden erejével segíti Gusztáv gyógyulását. Éppen ezért előző délután felkereste Cincér urat, s kérte felvételét a Leszokunk! polgári társulásba. Mostantól ő is tag, újságolta vidáman, majd Gusztáv szája felé nyújtott egy kanálnyit az undorító kásából. Le kell szokni, mosolygott Lenke. Néhány napig még mosolygott. Aztán leszokott róla. Azonnal kórházba kell vitetni, mondta Klára, akit Lenke néhány nap múlva elhívott, hogy nézze meg Gusztávot, mert aggódni kezdett érte. Addigra már kómába esett. A mentőorvos, aki elsőként megnézte, elszörnyedt.- Mi a fene történt ezzel az emberrel? - kérdezte Lenkétől. A kórházban Lenke kérdésére, hogy mikorra várható, hogy Gusztáv felébred a kómából, az orvosok szűkszavúan csak annyit válaszoltak, talán egyszer.
