Irodalmi Szemle, 2005
2005/10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Csehy Zoltán: Az individualizmus apoteózisa
KÖNYVRŐL KÖNYVRE begteti a fordító imidzs lehetőségét, s a fikció és referencialitás kérdéskörét a szerzői identitásra is kiterjeszti. Madarász Imre második Alfieri-monográfiája (az első 1990-ben jelent meg A „zsamokölő” Alfieri címmel) hat tárgyi és egy bibliográfiai fejezetre oszlik, s a szöveg az önéletrajzi művekből kiindulva, a költő lírai szövegein, illetve értekező prózáján átjut el az Alfieri-tragédiákig, illetve a szatirikus és a kisebb művek, műfordítások értelmező, irodalomtörténeti tárgyalásáig. A monográfia alcímével összhangban a szerző Crocénak azt az alapvető esztétikai megállapítását idézi, miszerint: „ha a művészi alkotásokban szükséges a tökéletes ábrázolás vagy kifejezés klasszikus motívuma, nem kevésbé szükséges az érzelem romantikus motívuma sem” (175.). Ez a kettősség a leginkább Alfieri fő műfajában, a tragédiában ütközik ki, mely Madarász monográfiájának fókuszát alkotja: a tragédia műfaja furcsa mágnesként vonzotta magához a szerzőt, s a „kothumuszos” diszkurzus máig ható remekeit hozta létre. A firenzei Santa Crocéban található Alfieri-síremlék (Canova alkotása) is a tragédia eszményített nőalakját formázza. Madarász joggal emeli ki Croce terminusát, amikor Alfierit Hebbellel együtt a tragikótatosz jelzővel illeti. Az Alfieri-tragédia alapeleme a szintetizáló szenvedély klasszicizáló nyelvbe oltott drámaisága, illetve egy-egy létformává duzzadt tulajdonság, kivált a zsarnokság démonizálása, valamint ezzel a démonizált lénnyel való szembeszállás elkerülhetetlenségének tudatosítása és nyílt ábrázolása. Alfieri poétikája (hogy mennyire ösztönösen vagy mennyire tudatosan, az kérdéses) egybeesett az arisztoteliánus elvekkel, természetesen, a hármas egység klasszicista olvasatának megfelelően. Alfieri saját maga így definiálta a tragédiát: „A tragédia ötfelvonásos, kerek, ahogyan a tárgy - az egyedüli tárgy - adja, csak színészszereplők dialogizálnak benne, nem tanácsadók és nézők, a tragédia egy vonalba rendezett, gyors, amennyire megkívánják a szenvedélyek, melyek többé-kevéssé mindig el szoktak húzódni, egyszerű, amennyire a művészet lehetővé teszi, zord és vad, amennyire csak a természet elviseli-engedi, s forró, ahogy bennem volt. Ez az a tragédia, melyet én, ha meg nem is valósítottam, de talán felvillantottam vagy legalábbis elterveztem.” A kimunkált, világirodalmi rangú olasz tragédiát Alfieri művészete előtt és Alfieri korának rekonstruált művészi horizontján jóformán Trissino 1524-ben írt Sophonisbája képviselte csupán. A tragédiaköltő Alfierit bemutató fejezet proble- matizálja mind az Alfieri-tragédiák számának filológiai kérdéseit, mind pedig a kategorizálás lehetőségeit. Ez a tipológiai és filológiai bevezető rendkívül élénk körképet rajzol az Alfieri-kutatás fő mozzanatairól. A tipológia legradikálisabb szükségtelenségét Raffaello Ramat 1964-ben úgy fogalmazta meg, hogy „a tizenkilenc tragédia mind megannyi énekét alkotja egyetlen poémának, amely Vittorio Alfieri titáni magányát magasztalja.” A műfaji áthallások jelenléte és azok egymásba játszása úgy tűnik, az Alfieri-értelmezés egyik kulcsa. Madarász Imre figyelmeztet arra az anomáliára is, mely az Alfieri-életmű redukcióját idézte elő, s a Saul, valamint a Mirra c. tragédiák abszolút kanonizáltságával lényegileg hosszú időre bebe
