Irodalmi Szemle, 2005
2005/10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Csehy Zoltán: Az individualizmus apoteózisa
KÖNYVRŐL KÖNYVRE tonozta Alfíeri sorsát az oktatásban és a kritikai, irodalomtörténeti gondolkodásban is. Alfíeri tragédiáinak csoportosíthatósága sokak számára filológiai álproblémának tűnhet, mindenesetre a kérdésnek célszerű pusztán pedagógiai jelentőséget tulajdonítani. Madarász Imre valamennyi tragédiát megvizsgálja (beleértve a megtagadott Antonius és Kleopátrát, illetve az Alfíeri által nem publikált Második Alkésztiszt is), ismerteti, értelmezi (mind kontextuális, mind esztétikai, mind színháztörténeti szempontból). Alfíeri első jelentős műve a Fülöp (Filippo), mely Schiller Don Carlosának méltó társaként ismert: mindkét szerző azonos forrásból merített, de a romantikus és a klasszicista aspektusok dimenzionálásában jelentősek az eltérések, akárcsak a konfliktusgenerálás központi figurájának megrajzolásában, hiszen Alfíeri a zsarnok apát, Schiller a zsarnok áldozatát, azaz fiát állította a mű középpontjába. A macchiavellista szörnyetegként démonizált Fülöp parano- id és skizoid alkatának patologikus rajza mellett Alfíeri darabjának feszültségét a téboly leplezésének szolgálatába állított önuralom és a modemitásra jellemző látszatra racionalizáló önmérséklet adja. A zsarnokdrámák sorából a Polüneikész (Polinice) című antik tárgyú tragédia is kimagaslik, mely a thébai mondakör sajátos rekapitulációja Szophoklész, Euripidész, Statius és Racine nyomán. A legradikálisabb újítás Alfíeri drámapoétikájának egyik kulcseleme: amit az antik színház, illetve a francia klasszicizmus senecai ihlete tiltott megjeleníteni, Alfíeri épp arra helyezi a hangsúlyt. A hímöki beszámoló helyére magát a véres történést helyezi. Az Antigoné c. végzettragédia a szakirodalom vélekedése szerint Alfíeri egyik legszebb szövege és legtisztább konstrukciója, mely a szophoklészi modellt jelentősen koncentráltabbá teszi, s több ponton alakít ki dualisztikus ellentéteket zsarnokság és szabadság, férfi és nő vonatkoztatási rendszerében, s a legköltőibb szöveghelyek épp ezeket az ellentéteket teszik evidenssé. A görög témavilág és a görögség roppant diskurzusa Alfíerit számos műre ihlette még, az Agamemnón archaikus, mitikus világa és a trójai mondakör klasszikus levegője ismét a fatalista olvasatoknak kedvez, s talán különös, hogy Alfíeri épp Klütaimnésztrát teszi meg a mű főszereplőjévé, s az áldozat és elkövető szerepeit magára öltő hősnő lelki átalakulásait és a cselekmény folyamatát a nyelvi megformálás különösen zenei tagoltsága is aláhúzza. Az Oresztés (Oreste) lényegileg az Agamemnón szenvedélyes folytatása, s e szenvedélyességet a szakirodalom Shakespeare Macbethjének dimenzióihoz méri. Madarász meggyőzően illeszti a trójai mondakör drámáinak jelentőségét olyan szerzők ugyanilyen tárgyú művei mellé, mint Voltaire, Hoffmannstahl, O’Neill, Giraudoux, Sartre vagy Pasolini. A Plutarkhosz-ihlette Timoleónt még inkább lehetne a szabadság-zsarnokság dualizmus legnyilvánvalóbb ütközőtereként vizsgálni, kivált alkalmas erre a fény-árnyék metaforarendszer is, mely gyakorta határozza meg Alfíeri szövegeinek háttérvilágát, s gyakran a verbális megnyilatkozásokra is rátelepszik. A Merope c. tragédia görög tárgyú u- gyan, de ihletője Scipione Maffei La Merope c. műve volt: az átdolgozás vagy új- raköltés irodalomtörténeti értékelése ragyogóan érzékelteti Alfíeri költészetesztéti
