Irodalmi Szemle, 2005
2005/10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Csehy Zoltán: Az individualizmus apoteózisa
KÖNYVRŐL KÖNYVRE s így alapkaraktere (ahogy egyébként számos tragédiájának értelmezői tere is) eredendően dichotomikus, s ez leírható a sötétség (árnyék) -fény, a tétlenség-aktiviz- mus, a ratio és passió, a negatív és pozitív szabadság képzeteiig számos ellentétpárral, ahogy arra Madarász már az Alfieri-önéletrajz mottóinak szembeállításából (Egy Pindarosz- és egy Tacitus-idézet kontrasztjából) kifejti. Alfieri noha képletesen énje elszemélytelenítéséről is írt, amit a „dispassionarmi” terminussal jelez, írása szövegét saját bevallása szerint mégis a szíve diktálja, természetszerűleg az e ponton „kiiktatott” ész viszonylatában és úgyszólván fenyegetettségében. Ez az egymástól függő és alkalmilag újra meg újra kiaknázható antagonizmus az Alfieri- értelmezések másik klasszikus metódusa a kódfejtő biográf megközelítések mellett, amennyiben a másik, az erősebben fikcionált szövegcsoportra is vonatkoztatják. Alfieri költészetének megítélésében történetileg ugyanez a két dimenzió érvényesül a legáltalánosabban, hiszen már Mario Fubini is Alfieri verskötetét „egy költő naplójának” nevezi, s e vélekedés további anatómiáját (a verses önéletírástól egészen az ego monográfiájáig) részletesen tárgyalja a monográfia vonatkozó fejezete is. A ratio és passió ellentéte gyakorlatilag csak a lírai tusában egyesülhet, mely Alfieri költészetének tipikus mozgatójává válik. Alfieri számára Dante a mérték („Dante, signor d’ ogni uom che carmi scriva”), holott a kötetkompozíció Petrarca Daloskönyvének sajátos, modern változatát kínálja: s ez már önmagában is igazolja az olyan terminusok jogosságát, mint például a „petrarcismo alfieriano” fogalma, melynek kulcsa sokkal inkább maga Petrarca, mint a pertrarkizmus. A petrarkista toposzok radikális megújítása Alfierinél egészen speciális módon történik: magában a nyelvben, annak történeti mélységeiben és jelenkori rétegeiben. A petrarkista passione így lesz szenvedély helyett gyakran inkább szenvedéssé, de a szolgálat vagy szingularitás elvéből fakadó beszédmód, illetve a paradoxográf írásmód is szinte teljesen mást jelent egy-egy Alfieri-szövegben. Alfieri szonettjeinek erejét is egészen más adja, mint ahogy azt megszoktuk korábbi irodalomtörténeti olvasmányainkban: nála a szonett gyakorlatilag kilép a szöveg világából, s szinte klasszicista szoborként működik, önnön anyagának fényét és harmóniáját port- réisztikus jelleggel mutatja fel. Madarász Imre láthatólag (alighanem egy életművön belüli általánosabb rekanizációs törekvéssel összhangban) védelmezi a lírikus Alfierit, s még ódáit is „rehabilitálja” az életmű egészét tekintve. Alfieri epigrammáiról az ötödik fejezet egy alfejezetében olvashatunk, s Madarász cáfolja azt a vélekedést, hogy a költő szatirikus költészete csupán afféle „bomlástermékként” értelmeződjön. E korrekció nem marad pusztán teoretikus argumentáció, hanem Madarász saját műfordítói praxisának eredményeit is felvonultatja, miközben az enigmatikus, szatirikus (számunkra talán a leginkább Bessenyei remek karakterrajzait idéző) szövegek gondolati mélysége Alfieri úgynevezett magas költészetének regisztereivel vetekedő intenzitásúak. A maszkokat öltő Alfieri egyik különös szövege a Plinius panegyricusa Traianushoz c. szónoklat, melyben a szerző tudatosan le
