Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritika - Szilágyi Márton: Mindvégig (Barta János: Arany János és kortársai)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE VENDÉGKRITIKA Mindvégig Barta János: Arany János és kortársai (/. kötet: Arany-tanulmányok; II. kötet: Arany kortársai) Barta János hatása nem látszik szűnni az idő múlásával sem: szellemi jelenléte ma is érezhető, s munkásságát nemcsak a müveire való, tisztelettudóan akkurátus, udvarias hivatkozások tartják életben, hanem - és ez a fontosabb - az általa megnyitott s ma is folytatásra érdemesnek látszó kérdésirányok felbukkanása a jelenlegi irodalomtörténeti szakirodalomban. Mi több, Barta János valamiféleképpen olyan közös szellemi őssé minősült át, aki (vagy amely) egymástól messze álló irodalmi felfogások között képes közvetíteni - másként fogalmazva: egymással aligha összeegyeztethető irodalomszemléleti pozíciókhoz tartozó kutatók képesek közös nevezőt találni Barta János elődként való vállalásában. Ez utóbbit jól példázza, hogy néhány éve Debrecenben alakult egy nevét viselő irodalomtörténeti társaság. Ennek az intézményesülésnek az eddigi legfontosabb eredménye pedig az volt, hogy az alakuló ülésen hangozhatott el Kulcsár Szabó Ernő nagyon fontos szempontokat megvilágító előadása (Az egyéniség - az olvasás horizontváltásában. Vonások Barta János szellemi „arcképéről”. In Kulcsár Szabó Ernő: A megértés alakzatai. Debrecen, 1998, Alföld Könyvek, 132-147.). Ennek a most megjelent, reprezentatív, kétkötetes tanulmánygyűjteménynek a létrejötte azonban egy másik, Barta emlékét ápoló csoportnak köszönhető: a könyv gondozója az egykori debreceni professzor két közeli tanítványa, a sajtó alá rendező Imre László és az előszót író Görömbei András. Nóta bene, Imre László utószava kiindulásképpen pontosan az osztatlannak látszó tiszteletet emeli ki, mondván: „Néhány éve pedig olyan kiemelkedő (és nem »konzervatív«) tudósok (Szegedy-Maszák Mihály, Kulcsár Szabó Ernő) sorolták [Barta Jánost - Sz. M.] a szaktudomány leginkább eleven hagyományvonulatába, akik igen nagy befolyást gyakoroltak irodalomtudományunk fejlődésére.” (II. 327-328.) Nem meglepő, hogy Görömbei előszavában is találunk egy ilyen mondatot: Bartát „nyomasztotta irodalmunk kettészakítottsága” (I. 19.) - s bár ez a kijelentés ott pontos történeti indexszel is rendelkezik, aligha tévedünk, ha a kötet egészének ismeretében általánosabb jelentőséget tulajdonítunk neki. Barta személyében tehát azt a tudóst kell tisztelnünk - legalábbis ez a kötet intenciója -, aki úgy vált az irodalomtörténet emblematikus figurájává, hogy meg tudta haladni a „kettészakítottságokat” - bármit jelentett is egykoron, s bármit jelent is ma ez a metafora. Ez a beállítás óhatatlanul másféle aurát kölcsönöz ennek a rep
